Available languages

Taxonomy tags

Info

References in this case

Share

Highlight in text

Go

CHRISTINE STIX-HACKL

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2005. szeptember 8. 1(1)

C-66/02. sz. ügy

Olasz Köztársaság

kontra

az Európai Közösségek Bizottsága

„Megsemmisítés iránti kereset – Állami támogatás – EK 87. cikk – A 2001. december 11-i 2002/81/EK bizottsági határozat – Bankoknak nyújtott adókedvezmények”





Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

I –   Bevezetés

II – A tényállás és a nemzeti szabályozás

III – A Bizottság előtti eljárás és a megtámadott határozat

IV – A keresetről

A –   Előzetes megjegyzések a jogalapokhoz

B –   A vitatott intézkedések céljának és jellegének nem megfelelő figyelembevételére alapított általános jogalapról (első jogalap)

1.     Az olasz kormány lényegi érvei

2.     Értékelés

C –   Azon kifogásról, amely szerint a Bizottság a vitatott intézkedéseket jogtalanul és az indokolási kötelezettség megsértésével minősítette az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti támogatásnak (második jogalap)

1.     A megtámadott határozat hibás voltáról azon kérdés tekintetében, hogy a vitatott intézkedésekkel szelektív előnyt nyújtottak-e állami forrásból

a)     Az olasz kormány lényegi érvei

b)     Értékelés

2.     A verseny torzításának és a tagállamok közötti kereskedelem érintettségének kérdéséről

a)     Az olasz kormány lényegi érvei

b)     Értékelés

3.     A vitatott intézkedéseknek az EK 87. cikk (1) bekezdése és az EK 87. cikk (3) bekezdése szerint el nem különített vizsgálatán, és a vitatott intézkedések túl általános vizsgálatán alapuló indokolási hiányról

a)     Az olasz kormány lényegi érvei

b)     Értékelés

D –   Az EK 87. cikk (3) bekezdésének megsértéséről és az indokolási kötelezettség megsértéséről a közös piaccal való összeegyeztethetőség kérdésének tekintetében (harmadik jogalap)

1.     Az olasz kormány lényegi érvei

2.     Értékelés

V –   A költségekről

VI – Végkövetkeztetések



I –     Bevezetés

1.     Az Olasz Köztársaság a Bíróság Hivatalához 2002. február 28-án beérkezett keresetével az EK 230. cikk (1) bekezdése alapján az Olaszország által a bankok javára végrehajtott állami támogatási programokra vonatkozó, 2001. december 11-i 2002/581/EK bizottsági határozat(2) megsemmisítését kéri.

II – A tényállás és a nemzeti szabályozás

2.     A 80-as évekig az olasz bankszektor részben állami tulajdonban volt, és általában erős állami befolyás alatt állt, valamint specializáció és regionalizáció jellemezte. A 80-as évek elejétől az olasz hatóságok megkezdték a bankok privatizációjának folyamatát, amely emellett a bankok méretének átlagos növelését, és a bankok specializációjának megszüntetését is szolgálta volna. Az 1990. július 30-i 218/90. sz., ún. „Amato-törvénnyel” (a továbbiakban: Amato-törvény) az olasz kormány alapvető intézkedéseket hozott a bankszektor fokozatos privatizációja érdekében.

3.     Az állami tulajdonban lévő bankok így részvénytársaságokká alakulhattak, 1993-ban pedig kötelezték is őket erre. Részvényeiket piacra dobták, vagy „banki alapítványoknak” nevezett nyereségorientált létesítményekre ruházták át. Ez utóbbi folyamatok keretében a következő különválasztásra került sor: az újonnan alapított bankok (a továbbiakban általánosan: bankok) átvették a banki tevékenység intézését, miközben a banki alapítványok a bankok részesedését birtokolták, valamint kezelték, és így a bankokat ellenőrizték. Az Amato-törvényben meghatározott bizonyos adójogi rendelkezések alapján a banki alapítványok meghatározott – a bankok üzleti tevékenységének folytatásához nem nélkülözhetetlen – befektetési javakat és egyéb vagyoni értéket is átruházhattak a bankokra.

4.     A 90-es évek végén az olasz kormány újabb intézkedéseket foganatosított a bankszektor szerkezetátalakításának és konszolidálásának elősegítése érdekében. Az 1998. december 23-i 461/98. sz. törvény (a továbbiakban: Ciampi-törvény) felhatalmazta a kormányt többek között adójogi szabályozások elfogadására, a bankok – üzleti tevékenységük folytatásához nem nélkülözhetetlen – befektetési javainak és egyéb vagyoni értékeinek a banki alapítványokra történő visszaengedményezése megkönnyítése végett, valamint a bankszektor bankok egyesülése vagy hasonló átalakítási intézkedések általi szerkezetátalakításának megkönnyítése érdekében.

5.     A Ciampi-törvény az 1999. május 17-i 153/99. sz. törvényrendelettel (a továbbiakban: 153/99 rendelet) került végrehajtásra, amely meghatározott szerkezetátalakítási és a visszaengedményezési ügyletek tekintetében adójogi különös szabályokat ír elő.

6.     A megtámadott határozat 5. pontjának 1–5. alpontja a Ciampi-törvénnyel és a 153/99 rendelettel (a továbbiakban: vitatott támogatási program) bevezetett adójogi intézkedéseket (a továbbiakban: vitatott intézkedések) összefoglalóan a következőképpen írja le:

1)      az egyesülést vagy hasonló átalakulást végrehajtó bankok esetében a jövedelemadó-kulcs (IRPEG) 12,5%-ra csökkentése öt egymást követő adóévben, amennyiben a nyereségből három évig fel nem osztható külön tartalékot képeznek. A külön tartalékot képező nyereség nem haladhatja meg az egyesülésben részt vett bank követeléseinek és tartozásainak összege és az ebben a műveletben részt vett legnagyobb bank követeléseinek és tartozásainak összege közötti különbség 1,2 %-át (a 153/99 rendelet 22. cikkének (1) bekezdése és 23. cikkének (1) bekezdése);

2)      legyen adósemleges azoknak az üzleti tevékenység folytatásához nem nélkülözhetetlen javaknak és eszközöknek az átruházó szervezetre történő visszaengedményezése, amelyeket előzőleg az 1990. július 30-i 218/90. sz. törvény alapján már átruháztak a bankokra (a 153/99 rendelet 16. cikkének (3) bekezdése);

3)      tételes adó alkalmazása az első és második két francia bekezdésben szereplő műveletekre vonatkozóan fizetendő adó helyett (a 153/99 rendelet 24. cikkének (1) bekezdése és 16. cikkének (5) bekezdése);

4)      adósemlegesség az ingatlanérték-többletre kivetett kommunális adó tekintetében, az első és második két francia bekezdésben szereplő műveletekre vonatkozóan (a 153/99 rendelet 24. cikkének (1) bekezdése és 16. cikkének (5) bekezdése);

5)      a vagyoni hozzájárulásban részesülő társaságok adómentesen ruházhatják át a banki alapítványokra a Banca d’Italiában meglévő tőkerészesedésüket (a 153/99 rendelet 27. cikkének (2) bekezdése).

7.     A vitatott intézkedések az 1998 és 2004 közötti ügyletekre vonatkoznak.

III – A Bizottság előtti eljárás és a megtámadott határozat

8.     Egy idevágó parlamenti kérdés nyomán a Bizottság 1999 márciusában vizsgálatot indított a Ciampi-törvény és a 153/99 rendelet kapcsán. Az állami támogatásokkal kapcsolatos eljárás keretében 2000. március 23-i levelével a Bizottság értesítette az olasz hatóságokat, hogy a Ciampi-törvény és a 153/99 rendelet álláspontja szerint támogatási elemeket tartalmazhat, és felszólította őket, hogy ideiglenesen ne hajtsák végre a szóban forgó intézkedéseket. 2000. április 12-i levelükkel az olasz hatóságok arról tájékoztatták a Bizottságot, hogy felfüggesztik az intézkedések alkalmazását, és ily módon adókönnyítéseket csak az 1998., 1999. és 2000. évben nyújthattak.

9.     2000. október 25-i levelével a Bizottság értesítette az olasz kormányt az állami támogatásokkal kapcsolatos eljárás megindításáról.

10.   A Bizottság 2001. december 11-én meghozta a megtámadott határozatot, amelyben megállapította, hogy a vitatott intézkedések – az 5. pont 5. alpontjában megnevezett intézkedés kivételével – a bankok javára nyújtott, a közös piaccal összeegyeztethetetlen állami támogatásnak minősülnek (a határozat 1. és 2. cikke). A Bizottság ezenkívül kötelezte az olasz kormányt a jogellenes szabályok hatályon kívül helyezésére (a határozat 3. cikke), a jogellenes szabályok alapján nyújtott támogatások és azok kamatai behajtására (a határozat 4. cikke), valamint arra, hogy tájékoztassa a Bizottságot a határozat kézhezvételétől számított két hónapon belül a végrehajtás végett megtett intézkedésekről (a határozat 5. cikke).

IV – A keresetről

A –    Előzetes megjegyzések a jogalapokhoz

11.   Az olasz kormány keresetében az indokolási kötelezettség, az EK 87. cikk (1) bekezdése, az EK 253. cikk, valamint az EK 87. cikk (3) bekezdésének b) és c) pontja megsértésére hivatkozik. A Bizottság mindenkor vitatta ezen jogalapok megalapozottságát.

12.   Keresetének indokolására az olasz kormány először is első általános jogalapjával azt állítja, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban nem megfelelően vette figyelembe, illetve félreértette a vitatott intézkedések céljait és jellegét, valamint az Amato-törvény és a Ciampi-törvény ratio legise közötti folyamatosságot, és ezzel különösen a verseny erősítésének vonatkozásában megsértette az indokolási kötelezettséget.

13.   A második jogalappal, amely több részből áll, az olasz kormány azt állítja, hogy a vitatott intézkedéseket jogtalanul minősítették az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti támogatásnak.

14.   A harmadik jogalappal az olasz kormány azt állítja, hogy a Bizottság megsértette az EK 87. cikk (3) bekezdését és az EK 253. cikket, amiért egy jogilag téves és ellentmondásos indokolás alapján a vitatott intézkedéseket nem nyilvánította ezen rendelkezések értelmében „valamely közös európai érdeket szolgáló fontos projekt megvalósításának előmozdítására nyújtott támogatásokká” vagy „egyes gazdasági tevékenységek fejlődését előmozdító támogatásokká”, és következésképpen a közös piaccal összeegyeztethetővé.

15.   Ezen túl az olasz kormány válaszában védelemhez való jogának megsértését is kifogásolta. Azt kifogásolja, hogy a Bizottság csak a megtámadott határozatban – és nem a pert megelőző eljárásban – emelt önálló kifogást a privatizált bankok közvetett adóztatása miatt, és következésképpen sem az olasz kormány, sem az állítólagos támogatásban részesülők nem gyakorolhatták ezzel kapcsolatban a védelemhez való jogukat.

16.   Ezen kifogáshoz kapcsolódóan meg kell állapítani, hogy a Bíróság eljárási szabályzata 42. cikkének 2. §-a alapján az eljárás további részében semmilyen új jogalapot nem lehet felhozni, kivéve, ha az olyan jogi vagy ténybeli helyzetből származik, amely az eljárás során merült fel(3).

17.   Mivel az olasz kormány a védelemhez való jog megsértésének kifogását valóban csak a válaszában adta elő először, és azt nem olyan indokokra alapították, amelyek csak az eljárás során merültek fel, ebből az következik, hogy ez a kifogás, ahogy azt a Bizottság helyesen előadta, elfogadhatatlan, és ezért a továbbiakban nem kerül tartalmilag vizsgálatra.

B –    A vitatott intézkedések céljának és jellegének nem megfelelő figyelembevételére alapított általános jogalapról (első jogalap)

1.      Az olasz kormány lényegi érvei

18.   Az olasz kormány azt állítja, hogy a Bizottság nem értette meg a vitatott intézkedések fontos szerepét az olasz bankszektor reformjának keretein belül, és félreértette az Amato-törvény, valamint a Ciampi-törvény közötti szoros kapcsolatot. A vitatott intézkedések ugyanis a nevezett szektornak az Amato-törvénnyel megkezdett privatizálása és szerkezetátalakítása befejezésének szükségszerű lépcsőjét jelentették, és összhangban voltak az integráció és a verseny céljaival. Az Amato-törvénybe foglalt adóintézkedések nem teljesen váltották be a remélt hatást, így például a piac szegmentálódása tekintetében, amely nagyrészt továbbra is fennállt. A Ciampi-törvényre és végrehajtási rendeletére, a 153/99 rendeletre, amely a vitatott intézkedéseket tartalmazza, következésképpen az Amato-törvény céljainak megvalósítása érdekében volt szükség. A Bizottság következésképpen azon feltevésében is téved, hogy a privatizáció 1992-ben lezárult. Azzal, hogy a Bizottság az intézkedések kivételes jellegét nem mint a bankszektor reformjának részét értékelte, megsértette indokolási kötelezettségét. Így hiányzik azon kérdés megfelelő értékelése, hogy vajon a vitatott intézkedések valóban érintették-e a versenyt a bankszektorban, vagy - amint azt a felperes állítja - kedveztek az ágazatnak.

2.      Értékelés

19.   Először is emlékeztetni kell arra, hogy az EK 87. cikk (1) bekezdése az EK-Szerződéssel szabályozott állami támogatást úgy határozza meg, mint a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatást, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget, amennyiben ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet.

20.   Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a következő feltételek együttes teljesülése szükséges ahhoz, hogy valamely intézkedést ezen cikk értelmében állami támogatásnak lehessen tekinteni: i) az intézkedésnek előnyben kell részesítenie bizonyos vállalkozásokat vagy bizonyos áruk termelését; ii) az előny biztosításának az állam által vagy állami forrásból kell történnie; iii) az intézkedésnek torzítania kell a versenyt, vagy azzal kell fenyegetnie; iv) alkalmasnak kell lennie arra, hogy a tagállamok közötti kereskedelmet érintse(4).

21.   A célok természete és az állami támogatás okai ezzel szemben nem mérvadóak állami támogatásként való minősítésük szempontjából. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis az EK 87. cikk „nem az állami intervenciós intézkedések okai és céljai alapján tesz különbséget, hanem hatásaik alapján határozza meg azokat“(5).

22.   Valamely intézkedés „jellegéből” - mint olyanból - sem lehet arra következtetni, hogy ez az intézkedés teljesíti-e az állami támogatás feltételeit, vagy sem. Így például a Bíróság a társadalombiztosítás területére vonatkozó szabályozások tekintetében állandó ítélkezési gyakorlatában kimondta, hogy az állami intézkedések „pusztán szociális jellegük miatt” nem képeznek kivételt az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti állami támogatásként való besorolás alól(6).

23.   Az adójogi szabályozások pontos célja egyébként is nehezen állapítható meg egyértelműen és általánosan. Mint ahogy az olasz kormánynak a keresetben előadott érvei is mutatják, aszerint, hogy honnan szemlélünk valamely ilyen szabályozást, különböző célkitűzések és célok állapíthatók meg. Így a vitatott intézkedések ugyan többé vagy kevésbé szoros összefüggésben állnak a privatizáció tervével, azonban az olasz kormány ezen túl azt is előadta, hogy ezek az intézkedések arra irányulnak, hogy ösztönzést adjanak az egyesüléseknek, illetve a visszaengedményezéseknek, és ezáltal növeljék az érintett bankok jövedelmezőségét, illetve tőkésítését, valamint a bankszektor versenyképességét. Más helyen kifejtette, hogy a vitatott intézkedésekkel a bankszektort más gazdasági ágazatokhoz képest nagyobb mértékben terhelő adóprést kell ellensúlyozni.

24.   Az olasz kormány azon érvei, amelyek szerint a vitatott intézkedések olyan megfontolásokból kerültek elfogadásra, mint a privatizáció és a verseny élénkítése, illetve ezek elfogadása az európai integráció érdekeivel összhangban történt, az általam a 21. és 22. pontban kifejtett ítélkezési gyakorlat alapján mindazonáltal nem indokolják azt, hogy a vitatott intézkedések az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében ne minősüljenek a 20. pontban felsorolt kritériumok alapján állami támogatásnak. A politikai és gazdasági érdekek ezen túlmenő mérlegelését, ahogy azt az olasz kormány előadta, és a támogatás igazolásának megfelelő megítélését adott esetben a Bizottságnak az EK 87. cikk (3) bekezdése szerinti engedélyezésre vonatkozó mérlegelés keretében kell elvégeznie(7).

25.   Másrészt annyiban nem lehet elvitatni valamely intézkedés célkitűzéséről és céljáról szóló kijelentések relevanciáját vagy indícium-hatását az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti megítélésnél, amennyiben tájékoztatást adhatnak valamely intézkedés hatásmódjáról, és ezáltal szerepet játszhatnak a támogatás fogalma különböző, a 20. pontban felsorolt „hatásvonatkozású” ismérvei meglétének vizsgálatakor(8).

26.   De így értelmezve sem szól a többször előadott érv, miszerint a vitatott intézkedések a bankok szerkezetátalakítása és erősítése által végül is a versenyt élénkítik, illetve versenyképessé teszik a bankokat, az ellen, hogy ezen intézkedések esetében állami támogatásról van szó.

27.   A támogatások joga ugyanis egy eszköz az EK 3. cikk (1) bekezdésének g) pontjában előírt program keretében, „amely megakadályozza a belső piaci verseny torzulását”. Ilyen torzulás többek között abban lenne felfedezhető, ha valamely tagállam vállalkozásokat vagy gazdasági ágazatokat a verseny érdekében erősít, és ezzel a verseny „élénkítésére” kerül sor például a belső piac megfelelő más vállalkozásaihoz vagy gazdaságaihoz képest. A verseny „élénkítése” vagy az abban jelentkező „többlet” ugyanis nem ellentéte a „versenytorzulásnak”, amelyre a közösségi támogatási jog vonatkozik. Ezen vonal mentén a Bíróság is kimondta állandó ítélkezési gyakorlatában, hogy valamely tagállam azon törekvése, hogy valamely meghatározott gazdasági szektor versenyfeltételeit egyoldalú intézkedésekkel valamely másik tagállaméhoz közelítse, nem veheti el ezen intézkedések támogatási jellegét(9).

28.   Ami ezután az olasz kormánynak az Amato-törvény és a Ciampi-törvény célmeghatározásában fellelhető folytonosságra vonatkozó érvelését illeti, ez nyilvánvalóan azon a véleményen alapul, hogy a vitatott szabályozás azért nem minősíthető állami támogatásnak, mert a Bizottság nem kifogásolta az Amato-törvényen alapuló intézkedéseket.

29.   Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy valamely állami intézkedésnek az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti támogatásként való besorolása ezen rendelkezés tényállásjegyeinek megfelelően egy egész sor tényezőtől függ, és a mindenkori állami intézkedés, valamint annak gazdasági kontextusa technikai és jogi tulajdonságainak esetről esetre történő pontos elemzését követeli meg(10). Éppen mivel a támogatások jogának - amint azt az olasz kormány ennyiben helyesen kifejtette - illeszkednie kell a gazdasági realitásokhoz, a támogatások ellenőrzésénél a Szerződés értelmében nem valamely statikus koncepcióról van szó. Ezt a Tanács a következőképpen juttatta például kifejezésre a 659/1999/EK rendelet(11) negyedik preamulumbekezdésében:

„A belső piac megvalósítása és fejlesztése fokozatos eljárás, amely az állami támogatási politika állandó fejlesztésében tükröződik; […] e fejlesztések következtében egyes intézkedések, amelyek hatálybalépésük időpontjában nem minősültek állami támogatásnak, azóta már támogatássá válhattak“.

30.   Ezen megfontolások alapján nyilvánvaló, hogy abból a körülményből, hogy a Bizottság korábbi időpontban nem emelt kifogást valamely olyan szabályozás ellen, mint az Amato-törvény – amelyet a Bizottság, ahogyan azt az olasz kormány nem vitatja, csak néhány vonatkozás tekintetében vizsgált –, nem lehet arra következtetni, hogy valamely újabb szabályozást, még ha ez „folytonosságban” áll is az előbb említett szabályozással, vagy ugyanazon célokat szolgálja, ne lehetne állami támogatásnak minősíteni. Más szóval, semmi sem akadályozza a Bizottságot abban, hogy valamely szabályozást állami támogatásnak minősítsen annak ellenére, hogy a megelőző szabályozás ellen nem emelt kifogást.

31.   Amennyiben az olasz kormány azt állítja, hogy a Bizottság megsértette az EK 253. cikk szerinti indokolási kötelezettséget, ezzel kapcsolatban először is emlékeztetni kell néhány alapelvre, amely az állandó ítélkezési gyakorlatból következik.

32.   Először is azt kell figyelembe venni, hogy az indokolási kötelezettség olyan lényeges formai követelmény, amelyet külön kell választani az indokolás helytállóságának, illetve tartalmi helyességének kérdésétől, amely a vitatott jogi aktus érdemi jogszerűségére vonatkozik.(12).

33.   Ami másodsorban az indokolással szembeni követelményeket illeti, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az indokolásnak igazodnia kell a jogi aktus jellegéhez, valamint világosan és egyértelműen kell bemutatnia a közösségi szerv érvelését oly módon, hogy az érdekeltek megismerhessék a meghozott intézkedés indokait és a Bíróság gyakorolhassa felülvizsgálati jogkörét. Az indokolási követelményt különösen a jogi aktus tartalma és a címzettek vagy a jogi aktussal érintett más személyeknek a magyarázathoz fűződő érdeke alapján kell megítélni. Az indokolásnak azonban nem kell valamennyi releváns ténybeli és jogi elemet tartalmaznia, mivel azt, hogy valamely aktus indokolása megfelel-e az EK 253. cikk követelményeinek, nem pusztán a szövegére figyelemmel kell megítélni, hanem az összefüggéseire, valamint az érintett területre vonatkozó jogszabályok összességére való tekintettel is(13).

34.   Az arra vonatkozó kifogás tekintetében, hogy nem vették figyelembe a bankszektor reformjának részét képező intézkedések különleges természetét, meg kell állapítani, hogy a Bizottság a megtámadott határozat 16. pontjában összefoglalta Olaszországnak a vitatott intézkedések előtörténete és céljai tekintetében tett észrevételeit. A támogatások célkitűzésére, különösen a bankszektor konszolidálására, a továbbiakban a támogatásjogi értékelés keretében a megtámadott határozat 30. és 32. pontjában is utalás történik.

35.   Különösen a vitatott intézkedés célkitűzésének szerepére tekintettel, az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti támogatásként való besorolása szempontjából – ahogy ezt a szerepet a 21–25. pontban felvázoltam – a vitatott intézkedések jellegének és célkitűzésének figyelembevételére vonatkozóan nem állapítható meg indokolási hiányosság.

36.   Ami a vitatott intézkedések és az Amato-törvény közötti folytonosságra vonatkozó érveket illeti, ez az érvelés a megtámadott határozat 53. pontjában kerül tárgyalásra.

37.   Amennyiben az olasz kormány az első, általános jogalap keretében az EK 253. cikk szerinti indokolási kötelezettség megsértését kifogásolja, annyiban ez a kifogás megalapozatlan.

38.   A fentiekben leírtakból következően az első jogalap vizsgálatából semmi nem vonja kétségbe a megtámadott határozat érvényességét.

C –    Azon kifogásról, amely szerint a Bizottság a vitatott intézkedéseket jogtalanul és az indokolási kötelezettség megsértésével minősítette az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti támogatásnak (második jogalap)

39.   Ez a jogalap több, nem túl világosan strukturált részből áll, amelyekkel az olasz kormány összefoglalva a következő aspektusokat állítja a megtámadott határozattal összefüggésben:

–       a vitatott intézkedéseknek az EK 87. cikk (1) bekezdése és az EK 87. cikk (3) bekezdése szerinti el nem különített vizsgálatán, és a vitatott intézkedések túl általános vizsgálatán alapuló indokolási hiány;

–       az 5. pont 1. alpontjában megnevezett adóintézkedésre vonatkozó téves előfeltevések, valamint az előnynyújtás és a szelektivitás hibás megítélése;

–       a vitatott intézkedések nem terhelték az államháztartást, illetve ezek révén nem használtak fel állami forrást, valamint az intézkedések adósemlegessége a visszaengedményezés ügyleteinek vonatkozásában;

–       a vitatott intézkedéseknek nincs szelektív jellegük;

–       a verseny nem torzult az Olaszországban tevékenykedő bankok vagy a bel- és külföldi bankok között;

–       a tagállamok közötti kereskedelemre gyakorolt hatások téves megítélése és az e tekintetben fennálló indokolási hiányosság.

1.      A megtámadott határozat hibás voltáról azon kérdés tekintetében, hogy a vitatott intézkedésekkel szelektív előnyt nyújtottak-e állami forrásból

a)      Az olasz kormány lényegi érvei

40.   A második jogalap második részével az olasz kormány azt állítja, hogy ami a megtámadott határozat 5. pontjának 1. alpontjában megnevezett intézkedést illeti, a megtámadott határozat az előnynyújtás tekintetében téves előfeltevésen alapul. A társaságiadó-kulcs (IRPEG) 12,5%-ra való csökkentése csak a külön tartalékba szánt nyereségre, és nem általában az egyesülésben vagy hasonló átalakulásban részt vevő bankok egész nyereségére vonatkozik. Ez az adójogi előny négy feltételhez kapcsolódik, amelyeket a Bizottság figyelmen kívül hagyott. Ezekből a feltételekből az következik, hogy ezen adóintézkedések célja nem a részvényesek előnyben részesítése, hanem az egyesülésből létrejövő bank tőkésítése. Ezzel erősödik a bankszektor versenyképessége.

41.   Ellentétben azzal, amit a Bizottság a megtámadott határozat 33. pontjában megállapít, nem szelektív intézkedésről van szó. Az olasz kormány különösen azon megállapítás hibás voltát vitatja, miszerint az intézkedés a kisebb bankokat hátrányos helyzetbe hozta a nagyobbakkal szemben. Az intézkedés egyébként nemcsak az olasz bankokra vonatkozik, hanem a más tagállambeli bankok olaszországi fiókjaira is.

42.   A második jogalap harmadik részével az olasz kormány azt állítja, hogy az állami támogatás fogalma feltételezi a vállalkozás számára nyújtott előnyt, valamint – pénzügyi eszközök felhasználásával vagy az ezekről való lemondással – az állami költségvetésre gyakorolt közvetlen befolyást. Az állami költségvetést azonban a vitatott intézkedések – globálisan számolva és hosszabb távon – nem terhelik meg. Az olasz jogalkotó mindig arra törekedett, hogy olyan eszközöket használjon, amelyek mind a verseny, mind a bankszektorban lévő pénzügyi eszközök összessége tekintetében semlegesek.

43.   Az olasz kormány ezenkívül azt is hangsúlyozza, hogy a bankok üzleti tevékenysége folytatásához nem nélkülözhetetlen befektetési javaknak és egyéb vagyoni értékeknek a banki alapítványokra történő visszaengedményezését érintő intézkedéseket nem adómentességnek, hanem puszta adósemlegességnek kell tekinteni. Ezek a visszaengedményezések nem keletkeztettek többletet vagy hiányt, és a banki alapítványoknak a bankok által meg nem fizetett adót alapvetően – még ha későbbi időpontban is, mint az eredeti esedékesség – meg kellett fizetniük, így csak az adókötelezettség időben korlátozott felfüggesztéséről lehet beszélni. Ebből következően nincs szó adóbevételekről való lemondásról. Ezenkívül ezek az intézkedések más egységeket, így például holdingokat is előnyben részesítettek, amelyek a támogatásfogalom értelmében nem minősíthetők vállalkozásnak.

44.   A második jogalap negyedik részével az olasz kormány általánosságban azt állítja, hogy a vitatott intézkedésekből hiányzik a szelektivitás feltétele is. Sokkal inkább olyan általános intézkedésekről van szó, amelyek megkülönböztetés nélkül minden olyan bankra vonatkoznak, amely részt vesz a reformban.

45.   Valamely adókedvezmény szelektivitásának vizsgálata során először is azt kell meghatározni, hogy utóbbi kivételt jelent-e az áltanosan érvényes adórendszer alkalmazása alól valamely tagállam bizonyos vállalkozásai javára. Amennyiben ez a helyzet, azt is meg kell állapítani, hogy igazolja-e az adórendszer jellege vagy belső felépítése a kivételt vagy programon belüli megkülönböztetést.

46.   Jelen esetben a vitatott intézkedéseket, jóllehet csak a bankszektorra vonatkoznak, nem különös, hanem általános intézkedéseknek kell tekinteni, mivel az olasz jogrendszer alapelvén, a bankoknak az ipari vállalkozásoktól eltérő adóztatásán nyugszanak. Az olasz kormány kifejti, hogy a bankszektor különleges törvényi kötelezettségek és ellenőrzések alá tartozik. A bankszektor a verseny dinamikája tekintetében is különlegességekkel bír. Objektív különbségek állnak fenn a bankszektor és más szektorok adóalanyai között. Ezen szektor különleges adóztatása ezért objektíve igazolt, ami a Bizottságnak az állami támogatási szabályoknak a vállalkozások közvetlen adóztatásával kapcsolatos intézkedésekre történő alkalmazásáról szóló közleményéből(14) is következik. A vitatott intézkedéseket ezért nem az általános rendszer alóli „kivételként” kell tekinteni. Különleges és időben korlátozott intézkedésekről van szó, amelyek arra irányulnak, hogy ösztönzést adjanak a szükséges szerkezeti kiigazításokra. Ezenkívül a versenynek a bankszektorbeli erősödése a többi gazdasági ágazat számára is közvetlen előnnyel bír.

b)      Értékelés

47.   A támogatás fogalma az EK 87. cikk (1) bekezdése szerint először is bizonyos vállalkozások vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítését feltételezi. Ezzel kapcsolatban arra kell emlékeztetni, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az állami támogatás fogalma általánosabb, mint a szubvencióé, mert nemcsak a pozitív szolgáltatások tartoznak bele, mint maga a szubvenció, hanem azok a beavatkozások is, amelyek különböző módokon megkönnyítik a vállalkozás költségvetésére általában nehezedő terheket(15).

48.   A támogatás itt tehát mint valamely általános adókötelezettséget keletkeztető eseménytől, illetve normális terheléstől való kedvező eltérés kerül leírásra. Ez megteremti a „kedvezményezéshez” szükséges vonatkoztatási pontot(16).

49.   Ezzel először is azt kell alapvetően megállapítani, hogy az adóintézkedéseket a megfelelő ügyletekre egyébként érvényes adórendszer viszonylatában kell-e megítélni, vagy azok - ahogy az olasz kormány előadta - önálló, általános adórendszert, illetve „különadó-rendszert” képeznek-e.

50.   Jelen esetben a vitatott intézkedések összkontextusa véleményem szerint sokkal inkább amellett szól, hogy ezeket az általános adórendszer mércéje szerint ítéljük meg, mint hogy azt valamely új, általános rendszerként vagy mint „jogi normalitást” szemléljük. A korábban érvényes általános adószabályoktól való olyan egyedi eltérések csomagjáról van szó, amelyek bizonyos, a bankok egyesülésével összefüggő ügyleteket könnyítenek meg(17). A jelen ügy ebben a tekintetben nem alapvetően eltérő, például a Steenkolenmijnen(18) vagy a Maribel(19) ügyektől, amelyekben az általános rendszerhez – azokban az ügyekben az általános társadalombiztosítási rendszerhez – képest különös adójogi szabályokról volt szó. A Bíróság a különös szabályokat azokban az ügyekben is a mindenkori általános adórendszer alóli kivételként, nem pedig önálló intézkedésként vizsgálta. Így a Bíróság továbbá az Adria-Wien Pipeline ügyben sem követte Mischo főtanácsnok véleményét, miszerint az ott kérdéses támogatási szabályozás egy ex novo létrehozott általános intézkedést jelent(20).

51.   Ami tehát először is azt illeti, hogy a vitatott intézkedések eleget tesznek-e az előnynyújtás feltételeinek, ez abban fedezhető fel, hogy a vitatott intézkedések alapján az érintett bankok bizonyos adókat, amelyek az általános adórendszer alapján rendszerint esedékesek lennének – vagyis a jövedelemadót és a visszaengedményezés ügyleteinek bonyolítására eső adókat – nem, vagy csak csökkentett mértékben kell, hogy teljesítsék; egyszóval, az érintett vállalkozások terheinek csökkentésében. Ebben az értelemben a Bizottság joggal nevezte a vitatott intézkedéseket a megtámadott határozatban „adókedvezményeknek”, és többek között azt is joggal állapította meg ugyanezen határozat 42. pontjában, hogy a kedvezményeket bizonyos adóbevételekről való lemondás formájában nyújtják.

52.   Ami különösen az egyesüléseket vagy hasonló szerkezetátalakítási ügyleteket illeti – vagyis olyan ügyleteket, mint amelyekre a megtámadott határozat 5. pontjának 1. alpontja vonatkozik –, úgy bizonyos feltételek mellett, amelyek a megtámadott határozat nevezett helyén leírásra is kerülnek, fennáll az előnynyújtás a jövedelemadó 12,5 %-ra való csökkentésében.

53.   Véleményem szerint az olasz kormány nem adott elő semmit, ami az ezen intézkedések általi előnynyújtást megkérdőjelezné.

54.   Először is meg kell állapítani, hogy a Bizottság az adóintézkedések ismérveit a megtámadott határozat 5. pontjának 1. alpontjában nyilvánvalóan az olasz kormány által leírt értelemben adta vissza, illetve foglalta össze. Különösen az került kifejezetten rögzítésre, hogy a csökkentés többek között akkor érvényes, „amennyiben a nyereségből […] külön tartalékot képeznek”.

55.   Másodszor az adóintézkedések (technikai) ismérvei külön-külön semmit nem változtatnak azon, hogy az érintett bankok mindenképpen jövedelemadó- csökkentésben részesülnek.

56.   Harmadszor, az olasz kormány állítása szerint ezek az intézkedések adózási szempontból ösztönzik az egyesüléseket.

57.   Negyedszer utalni kell arra, hogy a megtámadott határozat 8. pontjából – amit az olasz kormány sem vont kétségbe – kiderül, hogy az olasz hatóságok számítása szerint az adókedvezmények elméletileg legmagasabb összege, amit az intézkedések kedvezményezettjei a releváns időszakban kaphattak, 2767 millió euró.

58.   Ami ezek után konkrétan a vitatott intézkedéseket illeti, amennyiben ezek az intézkedések a bankok szerkezeti átalakításának keretében végrehajtott ügyletek javára „adósemlegességet” írnak elő – beleértve nevezetesen a bankok üzleti tevékenységének folytatásához nem nélkülözhetetlen befektetési javakat és egyéb vagyoni értéket szolgáltató részére történő visszaengedményezés ügyleteit is –, úgy ezen „adósemlegesség” hatásmódja a rendelkezésre álló adatok szerint abban áll, hogy megakadályozza olyan adók esedékessé válását, amelyek a bankokat az érintett ügyletek bonyolítása során az általános adórendszer szerint rendszerint terhelnék, így különösen az értéknövekedés után járó adókét.

59.   Ez véleményem szerint egyértelműen adókedvezményt jelent. Az, hogy – amint az olasz kormány előadta – ezek az intézkedések bizonyos ügyletek tekintetében nem jelentenek adókedvezményt – mivel ezek az ügyletek a konkrét esetben más szabályok alapján nem adókötelesek, vagy mivel például bizonyos egyedi esetekben az ügylet azért nem keletkeztet adót az értéknövekedésre vonatkozóan, mert nem jön létre általa megfelelő értéknövekedés –, a jelen esetben nem lényeges. A megtámadott határozat tárgya ugyanis, ahogy azt a Bizottság ugyanezen határozat 29. pontjában megállapítja, a vitatott intézkedések mint olyanok, és nem egyedi támogatások vagy alkalmazási esetek. Az ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a Bizottság szorítkozhat arra, hogy valamely támogatási szabályt általános ismérvei alapján vizsgáljon annak megállapítása végett, hogy ez a szabály tartalmaz-e az ismérvek alapján támogatási elemeket(21). Eszerint tehát nem minden egyedi esetben van szó valamely előnyről. Az az érv, miszerint a vitatott intézkedések más egységeket, mint például holdingokat is előnyben részesíthetnek, amelyek a támogatásfogalom értelmében nem minősíthetők vállalkozásoknak, ugyanezen okok miatt szintén irreleváns. A jelen esetben az a lényeges, hogy ez az intézkedés, ahogy azt már kifejtettem, amennyiben a megfelelő ügyletek lebonyolítása alapján rendszerint adó válna esedékessé, azt elvileg a bankok számára „semlegesíti“.

60.   Ettől eltekintve az olasz kormány azon ellenvetésével kapcsolatban, miszerint a vitatott intézkedésekkel, amennyiben a visszaengedményezés nevezett ügyleteit érintik, csupán az adókötelezettség elhalasztására, illetve időbeli felfüggesztésére került sor, a Bizottsággal együtt utalni kell arra, hogy már valamely puszta adóhalasztás is pénzügyi előnyt jelent(22).

61.   Végül az olasz kormány maga adta elő, hogy a visszaengedményezés ügyleteit érintő intézkedésekkel adójogi akadályokat kellett megszüntetni.

62.   Mindezek alapján az olasz kormány nem adott elő semmit, ami szemben állna azzal a megállapítással, hogy a vitatott intézkedésekkel, amennyiben azok bizonyos ügyletek vonatkozásában „adósemlegességet” írnak elő, az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti előnyt biztosítanak.

63.   Ami ezek után a támogatás állami forrásból történő nyújtását illeti, úgy az a „negatív” támogatások esetében – mint amilyen a jelen ügy is – a kedvezménnyel összekapcsolt, adóbevételről történő lemondásban rejlik(23).

64.   Az olasz kormány azon érvét, miszerint a vitatott intézkedések végeredményben, illetve hosszú távon nem terhelik meg az állami költségvetést, el kell utasítani. Az EK 87. cikknek meg kell akadályoznia, hogy a tagállamok közötti kereskedelmet korlátozzák az állami szervek által nyújtott olyan kedvezmények, amelyek bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítésével a versenyt különbözőképpen torzítják, vagy azzal fenyegetnek(24). Az állami források felhasználására vonatkozó ismérv szolgál alapul az állami támogatásoknak a magántámogatásoktól való megkülönböztetéséhez, amelyek nem tartoznak a támogatások jogának hatálya alá(25). Ezt az ismérvet meg kell különböztetni azon kérdéstől, vajon ez a felhasználás végül valóban a büdzsé megterhelését jelenti-e, vagy végeredményben kedvező kihatással van az állami költségvetésre. Eszerint nincs jelentősége, hogy végeredményben az érintett állam költségvetésének megterhelésére kerül-e sor, vagy sem(26).

65.   Az olasz kormány végül a vitatott intézkedések szelektivitását külön is vitatta.

66.   Az EK 87. cikk (1) bekezdésének szövege szerint valamely tagállam által nyújtott gazdasági előny csak akkor bír támogatási jelleggel, ha alkalmas arra, hogy csupán „bizonyos vállalkozásokat vagy bizonyos áruk termelését” részesítsen előnyben.

67.   A szelektivitás ismérve az olyan állami intézkedések elhatárolására vonatkozik, amelyek esetében az EK 87. cikk szerinti támogatásról lehet szó, az olyan általános intézkedésektől, amelyek valamely tagállam általános adó- és díjpolitikájának kifejezései, és amelyek a tagállamoknak vannak fenntartva.

68.   Általános, nem szelektív állami intézkedésnek alapvetően például olyan intézkedések tekintendők, amelyek valamely tagállam területén minden gazdasági szereplőnek egyformán a javára vannak(27).

69.   Az általánosság ezen szintje alatt mindazonáltal nagyon nehéznek mutatkozhat az általános és szelektív intézkedések megkülönböztetése. Mindenesetre az ítélkezési gyakorlat szerint még akkor is szó lehet az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti (szelektív) támogatásról, ha az egy egész vagy akár több gazdasági ágazatot érint(28).

70.   A jelen ügyben mindenesetre vita nélkül megállapítható, hogy a vitatott intézkedések csak a bankszektort érintik.

71.   Már kifejtettem, hogy véleményem szerint a vitatott intézkedéseket, amennyiben a kedvezményezetteket rendszerint terhelő pénzügyi terhektől való mentesítést jelentenek, azon általános szabályozás keretében, illetve azzal kapcsolatban kell szemlélni, amelyre a mentesítések vonatkoznak.

72.   Így azon fogalom szerint, amelyet először Darmon főtanácsnok alkotott meg a Sloman Neptun egyesített ügyekben tett indítványában, valamely szelektív intézkedés tekintetében az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében az a „kivételjelleg” a meghatározó, amellyel az intézkedés lényegénél fogva eltér azon általános rendszer belső felépítésétől, amelyhez tartozik(29).

73.   Az, hogy valamely intézkedés általi megkülönböztetés – amely a kedvezményezettnek azon a programon belül, amelyhez ez az intézkedés tartozik, előnyt biztosít – szelektív, vagy sem, eszerint attól függ, hogy ez a megkülönböztetés az általános rendszer sajátosságából vagy belső felépítéséből – egyszóval a rendszer belső adóztatási logikájából – következik-e.

74.   A Bizottság a megtámadott határozat 32. pontjában hivatkozott a Bíróság Maribel-ügyben hozott ítéletének megfelelő megállapítására, miszerint „valamely intézkedést, amely egy bizonyos gazdasági ágazat vállalkozásait részben mentesíti azon pénzügyi terhek alól, amelyek az általános társadalombiztosítási rendszer normális alkalmazásából következnek, anélkül, hogy ezt a mentesítést ezen rendszer sajátossága vagy belső felépítése igazolná, támogatásnak kell tekinteni”(30).

75.   Valamely megkülönböztetés tehát csak akkor nem lehet szelektív, ha tekintettel arra a szabályozásra, amelynek keretében alkalmazásra kerül, objektíve igazolható. Ezen vizsgálat közelsége az egyenlőségi vizsgálathoz egyébként kézenfekvő, ami a Bíróság ítélkezési gyakorlatában a szelektivitás tekintetében kifejezésre is jut, amennyiben eszerint azt kell megállapítani, hogy bizonyos vállalkozások vagy bizonyos áruk termelése „más vállalkozásokkal szemben, amelyek az érintett szabályozás által követett cél tekintetében hasonló ténybeli és jogi helyzetben vannak”, előnyben részesülhetnek-e(31).

76.   A vitatott intézkedésekkel a bankszektorra korlátozva egy sor változtatást eszközöltek a rendszerint érvényes adórendszeren (jövedelemadó-csökkentés, adósemlegesség az értéknövekedés tekintetében, stb.). Mivel valamely adórendszeren belüli megkülönböztetések csak akkor nem mutatnak fel „kivételjelleget” és ezzel nem tekintendők szelektívnek, ha ez a megkülönböztetés úgymond ezen adórendszer „belső adóztatási logikájából” következik, a vitatott intézkedésekkel bevezetett megkülönböztetés csak akkor nem lenne szelektív, ha ezzel az általános adórendszer adóztatási logikáját követték volna, vagy – mint azt az olasz kormány kifejezésre juttatta – ha az általános rendszernek a banki tevékenységek különleges ismérveihez történő hozzáigazítását hajtották volna végre.

77.   Mindazonáltal osztom a Bizottság véleményét, hogy jelen esetben nem erről van szó; hogy a vitatott intézkedések más szóval nem objektív megkülönböztetést hoztak létre a bankszektor és más szektorok és vállalkozások között. A vitatott intézkedések esetében szelektív intézkedésekről van szó, amelyekkel az olasz bankszektor konszolidálását, illetve – ahogy az olasz kormány kifejtette – az olasz bankszektor versenyképességének erősítését kell elérni. Ezért a Bizottságnak a megtámadott határozat 32. pontjában tett megállapítását abban az értelemben helytállónak tartom, hogy egy külső elemről van szó, amely nem mutat fel inherens kapcsolatot a rendszerint – tekintettel az egyesülésekre vagy más ügyletekre, amelyekre a vitatott intézkedések vonatkoznak – érvényes adórendszer belső felépítésével. Valamely tagállam bankszektora szerkezeti átalakításának, illetve privatizálásának célja önmagában igenis lehet legitim cél, mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy a bankszektor egyedüli előnyben részesítése sajátosságával és a rendszerint alkalmazandó nemzeti adórendszer általános céljaival igazolható. A vitatott intézkedések rendszeridegen céljai véleményem szerint arra utalnak, hogy nem az általános rendszer hozzáigazításáról van szó.

78.   Ruiz-Jarabo Colomer főtanácsnok ezen túl arra is utalt, hogy csak akkor igazolható, hogy valamely intézkedés a rendszer belső logikáját szolgálja, amennyiben minden arra irányuló szándék kizárt, hogy „valamely szektor feltételeit a külföldi versenytársaiéval szemben javítsák“(32). Az olasz kormány mindazonáltal többször is kifejtette, hogy a vitatott intézkedések esetében – egyesülések, illetve magasabb jövedelmezőség biztosítása által – a versenyképesség erősítéséről is szó van.

79.   Mindezek alapján a vitatott intézkedéseket, mivel mindenesetre csak a bankszektor megfelelő ügyleteire vonatkoznak, szektorálisan szelektívnek tartom, ahogy azt a Bizottság a megtámadott határozat 35. pontjában helyesen meg is állapította.

80.   Nem szól ezen szelektivitás ellen az sem, hogy más gazdasági ágazatok vállalkozásai – amelyeknek, ha olyan megfelelő szerkezetátalakítási ügyleteket hajtanának végre, amelyek a bankszektorban a vitatott intézkedések alapján adókedvezményben részesültek, meg kellene fizetniük a megfelelő adókat – és a bankok között nincs verseny. Sőt, gyakran ez a helyzet, ha egyes „áruk termelésének” egészéről van szó, ami azonban az EK 87. cikk (1) bekezdésében kifejezetten nevesítésre került.

81.   Ezen rendelkezés előterében a közösségi versenyre gyakorolt befolyás áll, azaz itt például a más tagállamok bankszektoraival szemben fennálló versenyről is szó van(33). Így a Bíróság a Bizottság által hivatkozott Adria-Wien Pipeline ügyben is feltételezte a szelektív előnynyújtást, jóllehet az ott kérdéses nemzeti támogatások hatálya nagyon tágan, „a materiális javakat előállító vállalkozásokra” terjedt ki(34).

82.   A Bizottság a megtámadott határozatban még (eseti)(35) megállapításokat is tett a vitatott intézkedések - különösen a megtámadott határozat 5. pontjának 1. alpontjában megnevezett intézkedés - bankszektoron belüli szelektivitására vonatkozóan, vagyis a különböző bankok közötti megkülönböztetés szelektivitása tekintetében.

83.   Mivel a Bizottság megállapítása a szektorális szelektivitás vonatkozásában - mint az bemutatásra került - helytálló, és valamely intézkedés támogatásnak minősítéséhez elegendő annak megállapítása, hogy valamely tekintetben mindenképpen szelektív, felesleges annak vizsgálata, hogy vajon a vitatott intézkedések ezen túlmenően az ágazaton belül is ténylegesen szelektívek-e(36).

84.   Ezzel megállapítható, hogy a Bizottság jogosan jutott arra a megítélésre, hogy a vitatott intézkedések az állami forrásból történő egyoldalú előnynyújtás feltételeit teljesítik.

2.      A verseny torzításának és a tagállamok közötti kereskedelem érintettségének kérdéséről

a)      Az olasz kormány lényegi érvei

85.   A második jogalap ötödik részével az olasz kormány azt állítja, hogy sem az Olaszországban tevékenykedő bankok viszonylatában, sem a bel- és külföldi bankok között nem torzult a verseny.

86.   Előadja, hogy a kérdéses adókedvezményeket bármely bank igénybe vehetné, amely teljesít bizonyos objektív feltételeket. A bizonyos eljárásokra tekintettel nyújtott adókedvezmények csupán ahhoz a feltételhez vannak kötve, hogy ezek az eljárások Olaszországban történnek. Ami a megtámadott határozat 5. pontjának 1. alpontjában megnevezett intézkedést illeti, az a külföldi bankok fióktelepeire is érvényes. A külföldi bankok nemzeti piacra jutása így nem válik nehezebbé.

87.   Ezenkívül a vitatott intézkedések versenyre gyakorolt hatásának vizsgálata során azt is figyelembe kell venni, hogy az Olaszországban tevékenykedő bankokon lévő adóteher az európai átlaghoz képest érezhetően magasabb. Az ilyen helyzet igazolhatja az adóteher csökkentésére irányuló intézkedéseket. A Bizottság jogtalanul mulasztotta el a verseny torzulásának a releváns piac alapján történő vizsgálatát.

88.   A második jogalap hatodik részével a Bizottság a tagállamok közötti kereskedelem érintettsége tekintetében hibás megítélést és indokolási hiányosságot kifogásol. Különösen a megtámadott határozat azon megállapítása ellen fordul, amely szerint a vitatott intézkedések az olasz bankok külföldi terjeszkedését könnyítik, és megnehezítik a külföldi bankok piacra jutását. Ez a megállapítás nem tekinthető sem kielégítőnek, sem relevánsnak. Ismét kifejti, hogy a vitatott intézkedések a külföldi bankokra is alkalmazandók, és hogy az olasz bankokra nagyobb adóteher nehezedik, emiatt azok nem terjeszkednek „potenciálisan agresszívebb módon”.

b)      Értékelés

89.   Először is azt kell figyelembe venni, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint nem a verseny és Közösségen belüli kereskedelem tényleges érintettségét kell bizonyítani, hanem a kérdéses intézkedésnek a tagállamok közötti kereskedelem érintettségére és a verseny torzítására való alkalmassága a lényeges(37).

90.   Ezenkívül már a támogatás nyújtásának körülményeiből is következhet, hogy a támogatás érinti a tagállamok közötti kereskedelmet, és torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget(38).

91.   Ami azt az érvet illeti, miszerint nem forog fenn a verseny torzítása, úgy már kifejtettem, hogy a közösségi támogatási jog esetében a belső piaci verseny torzulásának megakadályozására szolgáló eszközről van szó(39). Az EK 87. cikk (1) bekezdése alkalmazásának indokolásához ezért elég, ha a vitatott intézkedések alkalmasak a versenynek a belső piacon tevékenykedő versenytársak tekintetében való befolyásolására(40). Az, hogy a vitatott intézkedések objektív feltételek alapján alkalmazandók, és mind a bel-, mind a külföldi bankok számára nyitva állnak, nem alkalmas – ahogy a Bizottság kifejtette – annak igazolására, hogy az ilyen alkalmasság nem áll fenn. Az a meghatározó, hogy a vitatott intézkedések bizonyos Olaszországban tevékenykedő bankokat méretük tekintetében – egyesülések által – vagy pénzügyi kapacitásuk és jövedelmezőségük tekintetében – például visszaengedményezésekkel – megerősítenek. Még ha külföldi fióktelepek alapvetően – amennyiben teljesítik a vitatott intézkedések feltételeit – profitálhatnak is a vitatott intézkedésekből, ez nem változtat semmit azon, hogy ezek az intézkedések az Olaszországban tevékenykedő bankok és a más tagállamokban tevékenykedő bankok közötti versenyt befolyásolhatják. A pénzpiacok utóbbi években bekövetkezett liberalizációjára tekintettel véleményem szerint nem vonható komolyan kétségbe, hogy legalább egy bizonyos szintű Közösségen belüli verseny létezik a bankszektorban.

92.   Azon érvvel kapcsolatban, miszerint az Olaszországban tevékenykedő bankokon lévő adóteher az európai átlaghoz képest érezhetően magasabb, meg kell állapítani, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint valamely tagállam azon törekvése, hogy valamely meghatározott gazdasági szektor versenyfeltételeit egyoldalú intézkedésekkel valamely másik tagállaméhoz közelítse, nem veheti el ezen intézkedések támogatási jellegét(41). Az olasz kormány érvelésében ezt a „kiegyenlítő” szempontot tehát el kell utasítani.

93.   Eszerint az olasz kormány nem támasztotta alá, hogy a Bizottság jogtalanul indult volna ki a vitatott intézkedéseknek a verseny torzítására való alkalmasságából.

94.   Ami ezek után a vitatott intézkedéseknek a Közösségen belüli kereskedelem befolyásolására való alkalmassága megítélését és indokolását illeti, úgy sem a verseny érintettsége tekintetében, sem a tagállamok közötti kereskedelem érintettségének megállapítása tekintetében nem következik szigorú mérce a Bíróság ítélkezési gyakorlatából(42).

95.   Az ítélkezési gyakorlat szerint, amelyre a Bizottság a megtámadott határozat 41. pontjában helyesen hivatkozott, ha valamely előny vállalkozások egy csoportjának helyzetét más, a Közösségen belüli kereskedelemben vele versenyben álló vállalkozásokkal szemben erősíti, úgy ezt a kereskedelmet az előny által befolyásoltnak kell tekinteni(43).

96.   Az olasz kormány állításai szerint a vitatott intézkedéseknek az olasz bankszektor versenyképességét kell erősíteniük. Növelniük kell az érintett bankok jövedelmezőségét, és meg kell könnyíteniük az egyesüléseket.

97.   A továbbiakban elég annyit megállapítani, hogy – tekintettel a pénzügyi szolgáltatások liberalizációjának fejlődésére és a pénzpiacok integrációjára, amire a Bizottság a megtámadott határozat 41. pontjában utalt, és amit az olasz kormány sem tagadott – mindenesetre nem zárható ki, hogy a kedvezményezett vállalkozások más tagállambeli vállalkozásokkal versenyben állnak(44).

98.   Eszerint a Bizottság joggal indulhatott ki a kereskedelem befolyásolásából. A Bizottság emellett a megtámadott határozat 41. pontjában részletesen megindokolta, miért tételezi fel a kereskedelemre való kihatást.

99.   Ezzel a verseny és a tagállamok közötti kereskedelem érintettségének hibás megítélésére vonatkozó érvek is megalapozatlanok.

3.      A vitatott intézkedéseknek az EK 87. cikk (1) bekezdése és az EK 87. cikk (3) bekezdése szerint el nem különített vizsgálatán, és a vitatott intézkedések túl általános vizsgálatán alapuló indokolási hiányról

a)      Az olasz kormány lényegi érvei

100. Az olasz kormány először is azt állítja, hogy a megtámadott határozat két különböző kérdést, nevezetesen a vitatott intézkedéseknek az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti támogatásként való minősítését, és az EK 87. cikk (3) bekezdése szerinti kivételi rendelkezések alkalmazását nem elkülönítetten értékeli. A vitatott intézkedéseknek az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti állami támogatásként való minősítésének indokolása emellett túl általános.

b)      Értékelés

101. Ezzel kapcsolatban az indokolási kötelezettség alapelvei alapján – ahogy azt a 32. és 33. pontokban kifejtettem – meg kell állapítani, hogy a vitatott intézkedéseknek az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti támogatásként való minősítésének kérdése, és az EK 87. cikk (3) bekezdése szerinti kivételi rendelkezések alkalmazásának kérdése a megtámadott határozatban elkülönítetten került indokolásra, mégpedig egyrészt a megtámadott határozat 32–43. pontjában, másrészt a 45–48. pontjában.

102. A felperes azon érvelését, miszerint a két kérdés nem elkülönítetten került kezelésre, nem lehet elfogadni.

103. A támogatásfogalom egyes tényállásjegyeivel kapcsolatban az előzőekben kifejtettek alapján, amikor is a Bizottság megfelelő megállapításaival foglalkoztam, a túl általános indokolás, illetve a vitatott intézkedéseknek az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti állami támogatásként való minősítése kielégítő indokolásának hiánya miatti kifogás éppoly kevéssé igazolt.

104. A második jogalap első része így ugyancsak megalapozatlan.

105. Mindezek alapján a második jogalapot, miszerint a Bizottság a vitatott intézkedéseket jogtalanul és az indokolási kötelezettség megsértésével minősítette az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti támogatásnak, mint megalapozatlant el kell utasítani.

D –    Az EK 87. cikk (3) bekezdésének megsértéséről és az indokolási kötelezettség megsértéséről a közös piaccal való összeegyeztethetőség kérdésének tekintetében (harmadik jogalap)

1.      Az olasz kormány lényegi érvei

106. Az olasz kormány azt kifogásolja, hogy a Bizottság megsértette az EK 87. cikk (3) bekezdését és az EK 253. cikket, amiért egy jogilag téves és ellentmondásos indokolás alapján a vitatott intézkedéseket nem nyilvánította a közös piaccal összeegyeztethetővé.

107. Ezzel kapcsolatban a megtámadott határozat 48. pontja vonatkozásában először is azt adja elő, hogy a Bizottság abból, hogy a vitatott intézkedések nem kerültek az EK 88. cikk (3) bekezdése alapján bejelentésre, nem következtethetett volna arra, hogy ezeket az intézkedéseket az EK 87. cikk (3) bekezdése alapján nem lehet a közös piaccal összeegyeztethetővé nyilvánítani, vagy emiatt nem értékelhette volna a releváns körülményeket pusztán felületesen. Más ügyekben is, amikor be nem jelentett intézkedésekről volt szó, a Bizottság előítélettől mentesen szállt vitába az olasz kormánnyal, és végül az EK 87. cikk (3) bekezdésének c) pontja szerinti kivételeket alkalmazta. A Bizottság azonban jelen esetben csupán inkoherens standardformulákat vett igénybe.

108. Az olasz kormány ezek után azt állítja, hogy a vitatott intézkedéseket mint „valamely közös európai érdeket szolgáló fontos projekt megvalósításának előmozdítására nyújtott támogatásokat” az EK 87. cikk (3) bekezdésének b) pontja alapján a közös piaccal összeegyeztethetővé lehetett volna nyilvánítani.

109. Ezzel kapcsolatban kifejti, hogy az olasz jogalkotó a Ciampi-törvénnyel jelentős hatást akart elérni az olasz bankpiacon, nevezetesen az olasz bankok teljes és végleges privatizációját. Egy ilyen projekt, amely emellett megfelel az euróövezet és a belső piac megvalósításának európai projektjének, „közös európai érdeket szolgáló fontos projektnek” minősül. Az ilyen projektet a tagállamok csak a mindenkori ott letelepedett bankok vonatkozásában valósíthatnak meg. Ebből a privatizációból, amely erősítené a versenyt az olyan fontos pénzpiacon, mint Olaszországé, azonban az egész Közösség profitálna. Ennyiben a Bizottságnak a megtámadott határozat 45. pontjában tett megállapítása, miszerint a vitatott intézkedések „leginkább egy tagállam gazdasági szereplőit, és nem az egész Közösséget” részesítik előnyben, túl szűk látókörű. Továbbá a „projektnek” és nem a támogatásnak kell „közös európai érdeket” szolgálnia, és következésképpen az egész Közösség számára előnyt jelentenie. Emellett az olasz kormány a célok tekintetében, amelyeket részletesen megnevezett, vitatja, hogy ne valamely „konkrét, pontos és világosan meghatározott projektről” lenne szó (ugyancsak a megtámadott határozat 45. pontja).

110. Ugyanezen érveléssel a vitatott intézkedések célmeghatározása tekintetében az olasz kormány azt állítja, hogy a vitatott intézkedéseket mint „egyes gazdasági tevékenységek fejlődését előmozdító támogatásokat” az EK 87. cikk (3) bekezdésének c) pontja szerint szintén összeegyeztethetőnek lehetett volna nyilvánítani a közös piaccal.

111. Előadja továbbá, hogy a Bizottságnak nem lett volna szabad a vitatott intézkedések közös piaccal való, e cikk szerinti összeegyeztethetőségének lehetőségét csupán iránymutatások - mint például a regionális állami támogatásokról szóló iránymutatás(45) - alapján kizárnia. Különösen olyan ügyben, mint a jelen ügy, ahol „atipikus” intézkedésekről van szó, azt is meg kell vizsgálni, hogy az intézkedés az iránymutatásokban megadott kategóriáktól függetlenül az EK 87. cikk (3) bekezdésének c) pontja szerinti támogatás fogalma alá esik-e.

112. Az olasz kormány végül mindenekelőtt a Bizottság által a megtámadott határozat 47. pontjában tett azon megállapítást kifogásolja, miszerint a vitatott intézkedések a korábbi intézkedésekkel, így különösen az Amato-törvény keretében hozottakkal összehasonlítva leginkább a támogatásokban részesülők versenyképességének javítását eredményezik.

2.      Értékelés

113. Először is emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság az EK 87. cikk (3) bekezdésének alkalmazásakor széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, amelynek gyakorlása összetett, közösségi szintű gazdasági és szociális értékelést kíván meg(46).

114. Ezen széleskörű döntési szabadság alapján a Bíróság ezen szabadság gyakorlása jogszerűségének vizsgálata során az összeegyeztethetőség megítélését, amelyre az illetékes hatóság jutott, nem helyettesítheti sajátjával(47).

115. Ezért nem a Bíróság feladata annak megállapítása, hogy valamely állami támogatást a közös piaccal összeegyeztethetőnek kell-e vagy lehetett-e volna nyilvánítani(48).

116. A Bizottság mérlegelése gyakorlásának bírósági felülvizsgálatakor sokkal inkább az eljárási- és indokolási szabályok betartásának vizsgálatára, valamint a megállapított tényállás tartalmi helytállóságának és a jogi hibák, a tényállás értékelésének nyilvánvaló hibái és a hatáskörrel való visszaélés hiányának ellenőrzésére kell korlátozódni(49).

117. Ami az olasz kormánynak a megtámadott határozat 48. pontjára vonatkozó érveit illeti, meg kell állapítani, hogy a Bizottság abból a tényből, hogy a vitatott intézkedéseket nem jelentették be, nem következtetett arra, hogy ezek az intézkedések nem összeegyeztethetők a közös piaccal.

118. A Bizottság ezen megítélése sokkal inkább a megtámadott határozat 45–48. pontjában kifejtett megfontolásokon alapszik.

119. A Bizottság ezekben a pontokban többek között taglalta az EK 87. cikk (3) bekezdésében előírt kivételeket is, és minden esetben megindokolta, hogy az alapügy körülményeire tekintettel miért nem tartja azokat alkalmazandónak.

120. Az általam a fenti 32. és 33. pontban kifejtett, az indokolási kötelezettségre vonatkozó alapelvek fényében ezért meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat a közös piaccal való összeegyeztethetőség tekintetében kielégítő indokolást tartalmaz(50). Amennyiben az olasz kormány azt állítja, hogy a megtámadott határozat ellentmondásban áll korábbi határozatokkal, úgy ez nem támasztja alá, hogy a megtámadott határozat indokolása mint olyan ellentmondásos lenne.

121. A vitatott intézkedéseknek a Bizottság iránymutatásaitól független vizsgálata hiányára vonatkozóan az olasz kormány által kifejtettekkel kapcsolatban ezen túl meg kell állapítani, hogy a 47. és 48. pontból kiderül, hogy a Bizottság a vitatott intézkedéseknek a közös piaccal való összeegyeztethetősége kérdését nem csak az iránymutatásokra tekintettel ítélte meg, jóllehet arra a következtetésre jutott, hogy a jelen körülmények nem teszik lehetővé a vitatott intézkedéseknek a közös piaccal való összeegyeztethetővé nyilvánítását.

122. Egyébként – ahogy már kifejtettem – az arról való döntés, hogy a vitatott intézkedések „közös európai érdeket szolgáló fontos projektnek” vagy „egyes gazdasági tevékenységek fejlődését előmozdító támogatásoknak” minősülnek-e, összetett, közösségi szintű gazdasági és szociális értékelést kíván meg a Bizottság részéről. Még ha ezért azt kellene is feltételezni, hogy a vitatott intézkedések az olasz bankok teljes és végleges privatizációját szolgálják, és ez a belső piac és az euróövezet megvalósításával összhangban áll – ami már önmagában mérlegelés tárgyát képezi –, úgy ebből önmagában még nem következik, hogy a Bizottság jogi tévedésből nem sorolta be a vitatott intézkedéseket az EK 87. cikk (3) bekezdésének b) vagy c) pontja alá.

123. A vitatott intézkedések céljainak sokrétűségére és hatásmódjára tekintettel továbbá az a véleményem, hogy az olasz kormány nem támasztotta alá, hogy a Bizottság a megtámadott határozat 45. pontjában tett megállapításával, miszerint az intézkedések „leginkább a tagállam gazdasági szereplőit, és nem az egész Közösséget részesítik előnyben és […] nem segítenek elő semmilyen konkrét és világosan meghatározott projektet”, nyilvánvaló megítélésbeli hibát követett volna el.

124. Ami végül a megtámadott határozat 45. pontjának megállapítását illeti, miszerint a vitatott intézkedések (az Amato-törvény keretében hozott) korábbi intézkedésektől eltérően leginkább a versenyképesség javítását eredményezik, úgy a vitatott intézkedések korábbi intézkedésekkel való összehasonlíthatósága a közös piaccal való összeegyeztethetőség kérdésének tekintetében egyébként sem meghatározó(51). A vitatott intézkedések nyilvánvalóan versenyt erősítő hatásmódjára tekintettel - ahogy azt az olasz kormány maga is említette - a Bizottság által tett megállapítás esetében, miszerint ezek az intézkedések leginkább a támogatásban részesülők versenyképességének javítását eredményezik, önmagában mindenesetre nem nyilvánvalóan helytelen megítélésről van szó.

125. Mindezek alapján a harmadik jogalapot mint megalapozatlant szintén el kell utasítani.

V –    A költségekről

126. Az eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §-a alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Az Olasz Köztársaságot, mivel pervesztes lett, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

VI – Végkövetkeztetések

127. Mindezek alapján indítványozom a Bíróságnak, hogy

1)         utasítsa el a keresetet;

2)         az Olasz Köztársaságot kötelezze a költségek viselésére.

1 – Eredeti nyelv: német.

2 – HL L 184., 27. o. (a továbbiakban: megtámadott határozat).

3 – Vö. többek között a C-256/98. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 2000. április 6-án hozott ítélet (EBHT 2000., I-2487. o.) 31. pontját és a 191/84. sz., Barcella és társai kontra Bizottság ügyben 1986. május 7-én hozott ítélet (EBHT 1986., 1541. o.) 5. pontját.

4 – Vö. többek között a C-280/00. sz., Altmark Trans és Regierungspräsidium Magdeburg ügyben 2003. július 24-én hozott ítélet (EBHT 2003., I-7747. o.) 75. pontját és a C-172/03. sz. Heiser ügyben 2005. március 3-án hozott ítélet (EBHT 2005., I-1627. o.) 27. pontját.

5 – Többek között a C-241/94. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 1996. szeptember 26-án hozott ítélet (EBHT 1996., I-4551. o.) 21. pontja, a C-342/96. sz., Spanyolország kontra Bizottság ügyben 1999. április 29-én hozott ítélet (EBHT 1999., I-2459. o.) 23. pontja, a C-382/99. sz., Hollandia kontra Bizottság ügyben 2002. június 13-án hozott ítélet (EBHT 2002., I-5163. o.) 61. pontja és a C-409/00. sz., Spanyolország kontra Bizottság ügyben 2003. február 13-án hozott ítélet (EBHT 2003., I-1487. o.) 46. pontja.

6 – Többek között a C-241/94. sz. Franciaország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (hivatkozás az 5. lábjegyzetben) 21. pontja és a C-342/96. sz., Spanyolország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (hivatkozás az 5. lábjegyzetben) 23. pontja.

7 – Az EK 87. cikk (3) bekezdésének a jelen ügyre való alkalmazása a harmadik jogalap keretében kerül tárgyalásra. Lásd ehhez különösen a 113. és azt követő pontokban kifejtetteket.

8 – Lásd ehhez Sutter, Das EG-Beihilfenverbot und sein Durchführungsverbot in Steuersachen, 2005., 44. és azt követő o.

9 – Vö. ebben az értelemben a 6/69. és 11/69. sz., Bizottság kontra Franciaország egyesített ügyekben 1969. december 10-én hozott ítélet (EBHT 1969., 523. o.) 21. pontját és a C-6/97. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben 1999. május 19-én hozott ítélet (EBHT 1999., I-2981. o.) 21. pontját.

10 – Vö. ehhez az egyoldalú előnynyújtás kérdésével kapcsolatban Tizzano főtanácsnok fejtegetéseit a Ferring-ügyben (C-53/00. sz. ügyben 2001. november 22-én hozott ítélet [EBHT 2001., I-9067. o.]) 2001. május 8-án ismertetett indítványának 39. pontjában.

11 – A z EK-Szerződés 93. cikkének alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 1999. március 22-i 659/1999/EK tanácsi rendelet (HL 1999. L 83., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 339. o.).

12 – Vö. többek között a C-310/99. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben 2002. március 7-én hozott ítélet (EBHT 2002., I-2289. o.) 48. pontját.

13 – Vö. többek között a C-367/95 P. sz., Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben 1998. április 2-án hozott ítélet (EBHT 1998., I-1719. o.) 63. pontját, a C-265/97. P. sz., VBA kontra Florimex és társai ügyben 2000. március 30-án hozott ítélet (EBHT 2000., I-2061. o.) 93. pontját, a C-17/99. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 2001. március 22-én hozott ítélet (EBHT 2001., I-2481. o.) 35. és 36. pontját és a C-310/99. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 48. pontja.

14 – A Bizottság közleménye az állami támogatási szabályoknak a vállalkozások közvetlen adóztatásával kapcsolatos intézkedésekre történő alkalmazásáról (HL 1998. C 2., 1. o.; HL 1998. C 384/3., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 277. o.).

15 – Vö. többek között a 30/59. sz., De Gezamenlijke Steenkolenmijnen in Limburg kontra ESZAK Főhatósága ügyben 1961. február 23-án hozott ítélet (EBHT 1961., 3. o.) 43. pontját; a C-387/92. sz., Banco Exterior de España ügyben 1994. március 15-én hozott ítélet (EBHT 1994., I-877. o.) 13. pontját; a C-256/97. sz., DM Transport ügyben 1999. június 29-én hozott ítélet (EBHT 1999., I-3913. o.) 19. pontját és a C-5/01. sz., Belgium kontra Bizottság ügyben 2002. december 12-én hozott ítélet (EBHT 2002., I-11991. o.) 32. pontját.

16 – Így például Ross, „State aid and national courts: definition and other problems – a case of premature anticipation?” CMLR 2000, 407. o.: „No advantage can be identified without a comparator first being found as a benchmark for treatment.” Valamely vonatkoztatási pont azonosítása véleményem szerint nem csupán valamely előny egyoldalúságának, illetve szelektivitásának kérdése tekintetében, hanem az előnynyújtással összefüggésben is szükséges, mivel azt a kérdést, hogy valamely vállalkozásnak egy bizonyos intézkedéssel előnyt nyújtanak-e, sem csupán a vállalkozás szemszögéből kell megválaszolni. Így az állandó ítélkezési gyakorlat szerint sem az a kérdés, hogy valamely intézkedéssel állítólag kedvezményezett helyzete a korábbi jogi helyzethez képest javult vagy romlott-e, vagy ellenkezőleg, változatlan maradt-e. Lásd többek között az 57/86. sz. Görögország kontra Bizottság ügyben 1988. június 7-én hozott ítélet (EBHT 1988., 2855. o.) 10. pontját.

17 – Vö. például La Pergola főtanácsnok által a Belgium kontra Bizottság ügyben (a C-75/97. sz. ügyben 1999. június 17-én hozott ítélet [EBHT 1999., I-3671. o.]) 1998. november 12-én ismertetett indítvány 11. pontját.

18 – A De Gezamenlijke Steenkolenmijnen in Limburg kontra ESZAK Főhatósága ítélet (hivatkozás a 15. lábjegyzetben).

19 – A Belgium kontra Bizottság ítélet (hivatkozás a 17. lábjegyzetben).

20 – Vö. Mischo főtanácsnok által a Adria-Wien Pipeline ügyben (a C-143/99. sz. ügyben 2001. november 8-án hozott ítélet [EBHT 2001., I-8365. o.]) 2001. május 8-án ismertetett indítvány 40. és azt követő pontjait. Lásd a C-308/01. sz., GIL Insurance ügyben 2004. április 29-én hozott ítélet (EBHT 2004., I-4777. o.) 70. és azt követő pontjat is.

21 – Vö. többek között a 248/84. sz., Németország kontra Bizottság ügyben 1987. október 14-én hozott ítélet (EBHT 1987., 4013. o.) 18. pontját és a Belgium kontra Bizottság ítélet (hivatkozás a 17. lábjegyzetben) 48. pontját.

22 – Vö. a DM Transport ítélet (hivatkozás a 15. lábjegyzetben) 19. pontját.

23 – Vö. többek között a C-156/98. sz., Németország kontra Bizottság ügyben 2000. szeptember 19-én hozott ítélet (EBHT 2000., I-6857. o.) 26. pontját.

24 – A 173/73. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben 1974. július 2-án hozott ítélet (EBHT 1974., 709. o.) 26. pontja és a Banco Exterior de España ítélet (hivatkozás a 15. lábjegyzetben) 12. pontja.

25 – Az, hogy elsősorban az államnak való betudhatóságról van szó például a C-126/01. sz. GEMO-ügyben 2003. november 20-án hozott ítélet (EBHT 2003., I-13769. o.) 26. pontjából is következik.

26 – Vö. Heidenhain, Handbuch des Europäischen Beihilfenrechts, 2003, 155. o., 5. pont.

27 – Többek között a C-156/98. sz., Németország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 23. lábjegyzetben) 26. pontja.

28 – Vö. a C-75/97. sz., Belgium kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet (hivatkozás a 17. lábjegyzetben), különösen annak 32. és 33. pontját.

29 – Darmon főtanácsnok által a Sloman Neptun egyesített ügyekben (C-72/91. és C-73/91. sz. egyesített ügyekben 1993. március 17-én hozott ítélet [EBHT 1993., I-887. o.]) 1992. március 17-én ismertetett indítvány 50. pontja. Ezen fogalomra való egyértelmű utalás tekintetében lásd a Belgium kontra Bizottság ítélet (hivatkozás a 17. lábjegyzetben) 32. pontjának címsorát.

30 – A Belgium kontra Bizottság ítélet (hivatkozás a 17. lábjegyzetben) 33. pontja, utalva az Olaszország kontra Bizottság ítélet (hivatkozás a 24. lábjegyzetben) 33. pontjára.

31 – Vö. többek között a GIL Insurance ítélet (hivatkozás a 20. lábjegyzetben) 68. pontját.

32 – Ruiz-Jarabo Colomer főtanácsnok által a C-6/97. sz. Olaszország kontra Bizottság ügyben (hivatkozás a 9. lábjegyzetben) 1998. szeptember 17-én ismertetett indítvány 27. pontja.

33 – Vö. a 27. pontban kifejtett érveimet is.

34 – Az ítélet (hivatkozás a 20. lábjegyzetben) 30. pontja. Vö. ezzel szemben Mischo főtanácsnok ugyanezen ügyben ismertetett indítványának 78. pontját, miszerint nincs verseny az érintett szektorok között.

35 – Lásd a 35. pontot, ahol a szelektivitás a következőképpen kerül megállapításra (kiemelés tőlem): „Amennyiben a bankoknak megkülönböztetés nélkül nyújtanák, úgy az intézkedések a gazdasági ágazatnak nyújtott támogatást jelentenek.“

36 – Vö. a C-86/89. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben 1990. november 6-án hozott ítélet (EBHT 1990., I-3891. o.) 20. pontját.

37 – Vö. többek között a C-409/00. sz. Spanyolország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (hivatkozás az 5. lábjegyzetben) 75. pontját.

38 – Vö. többek között a C-15/98. és C-105/99. sz., Olaszország és Sardegna Lines kontra Bizottság egyesített ügyekben 2000. október 19-én hozott ítélet (EBHT 2000., I-8855. o.) 66. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

39 – Lásd a fenti 27. pontot.

40 – Vö. ehhez Sutter (hivatkozás a 8.lábjegyzetben) 132. oldalát is.

41 – Vö. ebben az értelemben a 6/69. és 11/69. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 9. lábjegyzetben) 21. pontját és aC-6/97. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 9. lábjegyzetben) 21. pontját.

42 – Vö. Jacobs főtanácsnok által a Spanyolország kontra Bizottság egyesített ügyekben (a C-278/92.–C-280/92. sz. ügyben 1994. szeptember 14-én hozott ítélet [EBHT 1994., I-4103. o.]) 1994. március 23-án ismertetett indítvány 33. pontját; vö. Keppenne, Guide des aides d`Etat en droit communautaire, 1999., 120. és 132. valamint azt követő oldalát is.

43 – Vö. különösen a 730/79. sz., Philip Morris kontra Bizottság ügyben 1980. szeptember 17-én hozott ítélet (EBHT 1980., 2671. o.) 11. pontját és a Ferring-ítélet (hivatkozás a 10. lábjegyzetben) 21. pontját.

44 – Vö. a Heiser-ítélet (hivatkozás a 4. lábjegyzetben) 35. pontját.

45 – Lásd a regionális állami támogatásokról szóló iránymutatást (HL C 74., 9. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 226. o.), amely a Bizottság által a megtámadott határozat 17. lábjegyzetében hivatkozásra kerül.

46 – Többek között a 310/85. sz., Deufil kontra Bizottság ügyben 1987. február 24-én hozott ítélet (EBHT 1987., 901. o.) 18. pontja, a 62/87. és 72/87. sz., Exécutif regional wallon és SA Glaverbel kontra Bizottság egyesített ügyekben 1988. március 8-án hozott ítélet (EBHT 1988., 1573. o.) és a C-372/97. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben 2004. április 29-én hozott ítélet (EBHT 2004., I-3679. o.) 83. pontja .

47 – Többek között a C-169/95. sz., Spanyolország kontra Bizottság ügyben 1997. január 14-én hozott ítélet (EBHT 1997., I-135. o.) 34. pontja.

48 – Vö. a C-297/01. sz., Sicilcassa és Graci ügyben 2003. július 24-én hozott végzés (EBHT 2003., I-7849. o.) 47. pontját is.

49 – Többek között a C-372/97. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 46. lábjegyzetben) 83. pontja.

50 – Vö. például a C-372/97. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 46. lábjegyzetben) 87. pontját is.

51 – Vö. ehhez a fenti 29. és 30. pontban kifejtett érveimet is.