Available languages

Taxonomy tags

Info

References in this case

Share

Highlight in text

Go

NIILO JÄÄSKINEN

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2012. október 18.(1)

C-425/11. sz. ügy

Katja Ettwein

kontra

Finanzamt Konstanz

(a Finanzgericht Baden-Württemberg [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Egyrészről az Európai Közösség és tagállamai, másrészről a Svájci Államszövetség között létrejött, a személyek szabad mozgásáról szóló megállapodás – Határ menti ingázó önálló vállalkozók közvetlen adóztatása – Tagállami adóelőny megtagadása a lakóhely áthelyezése miatt – Svájcban lakó házastársak kizárása az Európai Unió vagy az Európai Gazdasági Térség tagállamaiban lakó személyek közös adózására vonatkozó adókönnyítésből (Ehegattensplitting) – Egyenlő bánásmód”






I –    Bevezetés

1.        A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemben arra kérik a Bíróságot, hogy értelmezze az egyrészről az Európai Közösség és tagállamai, másrészről a Svájci Államszövetség között létrejött, a személyek szabad mozgásáról szóló megállapodás(2) (a továbbiakban: EK–Svájc-megállapodás) releváns rendelkezéseit, különösen azokat, amelyek az önálló vállalkozókra vonatkoznak. Pontosabban a Finanzgericht Baden-Württemberg (Németország) azt kérdezi a Bíróságtól, hogy az említett megállapodással ellentétes-e az Európai Unió egyik tagállamának azon adószabályozása, amely szerint az e tagállam állampolgárságával rendelkező házastársakat, akik önálló vállalkozói tevékenységet folytatnak ugyanebben az államban, és szinte teljes adóköteles jövedelmük után itt tartoznak jövedelemadót fizetni, kizárják az említett szabályozás által biztosított adóelőnyből azon oknál fogva, hogy lakóhelyüket Svájcba helyezték át.

2.        Ugyanis a vitatott szabályozás rendelkezéseiből az következik, hogy a „splitting” rendszer abban az esetben jelent adóelőnyt a házastársak számára, ha az egyikőjük által kapott jövedelem határozottan magasabb, mint a másikójuk jövedelme. E rendszert azért vezették be, hogy enyhítsék a jövedelemadó sávos progresszivitását(3). A rendszer lényege, hogy a házastársak teljes jövedelmét összeadják, majd fiktív módon fele-fele arányban megosztják a házastársak között, végül így adóztatják. Ha az egyik házastárs jövedelme magas, a másiké pedig alacsony, a „splitting” kiegyenlíti az adóalapot és enyhíti a jövedelemadó sávos progresszivitását.

3.        Ez a rendszer azonban csak abban az esetben alkalmazandó, ha a házastársak lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye vagy Németországban, vagy valamely uniós tagállam, illetve olyan állam területén található, amelyre vonatkozik az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodás(4) (a továbbiakban: EGT-Megállapodás).

II – Jogi háttér

A –    Az EK–Svájc-megállapodás

4.        Az EK–Svájc-megállapodás preambulumának második mondata szerint a Szerződő Felek elhatározták, hogy „az Európai Közösségben alkalmazandó előírások alapján megteremtik egymás között a személyek szabad mozgását”.

5.        Az EK–Svájc-megállapodás 1. cikkének a) és d) pontja szerint a megállapodás célja többek között a belépés, a tartózkodás, a nem önálló munkavállalás, az önálló vállalkozóként való letelepedés és a Szerződő Felek felségterületén való tartózkodás jogának biztosítása, valamint a saját állampolgáraiknak nyújtottakkal azonos élet-, foglalkoztatási és munkavállalási feltételek biztosítása az Európai Közösség tagállamai és Svájc állampolgárai számára.

6.        Az említett megállapodás „A hátrányos megkülönböztetés tilalma” címet viselő 2. cikke az alábbiak szerint rendelkezik:

„Valamely Szerződő Félnek egy másik Szerződő Fél területén jogszerűen tartózkodó állampolgárai, e megállapodás I., II. és III. melléklete rendelkezéseinek alkalmazása során és azoknak megfelelően, nem különböztethetők meg az állampolgárságuk szerint.”

7.        Az EK–Svájc-megállapodás „Tartózkodáshoz és gazdasági tevékenység végzéséhez való jog” címet viselő 4. cikke a következőképpen szól:

„A tartózkodáshoz és a gazdasági tevékenység végzéséhez való jogot az I. melléklet rendelkezéseinek megfelelően biztosítani kell, amennyiben a 10. cikk másként nem rendelkezik.”

8.        Az említett megállapodás 11. cikkének (1) bekezdése a „Panaszok kezelése” cím alatt az EK–Svájc-megállapodás hatálya alá tartozó személyeknek jogot biztosít arra, hogy a megállapodás rendelkezéseinek alkalmazása kapcsán panaszt tegyenek az illetékes hatóságok előtt.

9.        Ugyanezen megállapodás „Hivatkozás a közösségi jogra” címet viselő 16. cikkének szövege a következő:

„(1)      Az e megállapodás által kitűzött célok elérése érdekében a Szerződő Felek meghoznak minden szükséges intézkedést, hogy az Európai Közösség e megállapodásban említett jogszabályaiban foglaltakkal egyenértékű jogokat és kötelezettségeket alkalmazzanak a közöttük fennálló kapcsolatban.

(2)      Amennyiben e megállapodás alkalmazása a közösségi jog fogalmait érinti, figyelembe kell venni [a Bíróságnak] a megállapodás aláírásának időpontját megelőzően keletkezett, vonatkozó ítélkezési gyakorlatát. Az aláírás utáni ítélkezési gyakorlatról [a Svájci Államszövetség] tájékoztatást kap. A megállapodás megfelelő működésének biztosítása érdekében a vegyes bizottság bármely Szerződő Fél kérésére meghatározza ezen ítélkezési gyakorlat következményeit.”

10.      Az EK–Svájc-megállapodás 21. cikkének (2) bekezdése, amely „A kettős adóztatás elkerüléséről szóló kétoldalú egyezményekhez való viszony” címet viseli, így szól:

„A jelen megállapodás egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy megakadályozná a Szerződő Feleket abban, hogy megkülönböztetést tegyenek adójogszabályaik vonatkozó rendelkezéseinek alkalmazása során olyan adófizetők között, amelyek, különösen lakóhelyük tekintetében, nincsenek azonos helyzetben.”

11.      Az EK–Svájc-megállapodás I. melléklete a személyek szabad mozgásával foglalkozik. E melléklet II. fejezete tartalmazza a munkavállalókra vonatkozó rendelkezéseket. E fejezet 9. cikke az egyenlő bánásmódról szól, és alkalmazandó az önálló vállalkozókra is, miután az említett melléklet III. fejezete 15. cikkének (2) bekezdése visszautal erre a cikkre, amely így szól:

„(1)      Azt a munkavállalót, aki az egyik Szerződő Fél állampolgára, állampolgársága miatt nem lehet a másik Szerződő Fél felségterületén a hazai munkavállalóktól eltérő módon kezelni a foglalkoztatási és munkafeltételek tekintetében, különösen pedig a díjazás, az elbocsátás vagy a visszahelyezés, illetve újraalkalmazás tekintetében, ha munkanélkülivé válik.

(2)      A munkavállaló és az e melléklet 3. cikkében említett családtagjai ugyanazokat az adókedvezményeket és szociális juttatásokat élvezik, amelyek a hazai munkavállalókat és családtagjaikat megilletik.

[…]”

12.      Az említett melléklet III. fejezete tartalmazza az „önálló vállalkozókra” vonatkozó rendelkezéseket, akik az e fejezet 12. cikkének (1) bekezdésében szereplő fogalommeghatározás szerint bármelyik Szerződő Fél állampolgárai, akik önálló vállalkozói tevékenység végzése céljából le kívánnak telepedni egy másik Szerződő Fél területén.

13.      E fejezet „Határ menti ingázó önálló vállalkozók” című 13. cikkének (1) bekezdése előírja:

„A határ menti ingázó önálló vállalkozó az egyik Szerződő Fél olyan állampolgára, akinek a lakóhelye az egyik Szerződő Fél felségterületén van, és aki önálló vállalkozói tevékenységet végez a másik Szerződő Fél felségterületén, a lakóhelyére főszabály szerint naponta vagy hetente legalább egyszer rendszeresen visszatérve.”

14.      E fejezet „Egyenlő bánásmód” című 15. cikke így fogalmaz:

„(1)      Az önálló vállalkozói tevékenység megkezdése és annak folytatása tekintetében az önálló vállalkozót nem lehet a fogadó országban a saját állampolgároknak biztosítotthoz képest kevésbé kedvező bánásmódban részesíteni.

(2)      E melléklet 9. cikkének rendelkezéseit értelemszerűen alkalmazni kell az e fejezetben említett önálló vállalkozókra.”

B –    A német szabályozás

15.      Az irányadó rendelkezések a német jövedelemadóról szóló törvény (Einkommensteuergesetz)(5) (a továbbiakban: EStG) rendelkezései.

16.      Az EStG 1. cikke így rendelkezik:

„(1)      A Németországban állandó lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkező természetes személyek teljes körű jövedelemadó-kötelezettség alá tatoznak. […]

[…]

(3)      A Németországban sem állandó lakóhellyel, sem szokásos tartózkodási hellyel nem rendelkező természetes személyek kérelmükre teljes körű adókötelezettség alá tartoznak, ha belföldi jövedelemmel rendelkeznek a 49. cikk értelmében. E lehetőség csak akkor alkalmazható, ha a naptári évben szerzett jövedelmeik legalább 90%-ban a német jövedelemadó alá tartoznak […]”

17.      Az EStG 1a. cikkének (1) bekezdésének szövege a következő:

„Olyan személyek esetében, akik az [Unió] valamely tagállamának vagy az [EGT-Megállapodás] hatálya alá tartozó államnak az állampolgárai, […] akiket az 1. cikk (3) bekezdése szerint teljes körű jövedelemadó-kötelezettség alá tartozóként kell kezelni, a 26. cikk (1) bekezdése első mondatának […] alkalmazása során a következő szabályok irányadók:

(1)      […] feltéve, hogy a jogosult lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye az [Unió] más tagállamában vagy olyan államban van, amely az [EGT-Megállapodás] hatálya alá tartozik.

[…]

(2)      kérésére azt a nem tartósan különélő házastársat, akinek belföldön nincs lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye, a 26. cikk (1) bekezdése első mondatának alkalmazása céljából teljes körű jövedelemadó-kötelezettként kell kezelni. […]”

18.      Az EStG 26. cikkének (1) bekezdése jogot biztosít az olyan, nem tartósan különélő házastársak számára, akik korlátlan adókötelezettséggel rendelkeznek, vagy akiket ekként kell kezelni, hogy válasszanak az e törvény 26a. cikk szerinti külön adózás, vagy az e törvény 26b. cikk szerinti közös adózás között.

19.      Az EStG „A házastársak közös adózása” címet viselő 26b. cikkének (1) bekezdése így rendelkezik:

„A házastársak közös adózása esetén a házastársak által elért jövedelmeket össze kell adni, a házastársak tekintetében együttesen kell figyelembe venni, és ellenkező rendelkezés hiányában a házastársakat együttesen kell adóalanynak tekinteni.”

20.      Az EStG „A jövedelemadó mértéke” címet viselő 32a. cikkének (5) bekezdése előírja:

„Azon házastársak esetében, akik a 26. és 26b. cikk alapján közösen adóznak, a jövedelemadó […] a kétszerese annak az adónak, amely az (1) bekezdés szerint közösen szerzett adóköteles jövedelmük felét terheli (»splitting« eljárás).”

III – Az alapeljárás

21.      K. Ettwein és házastársa német állampolgárok. Mindegyikük önálló vállalkozói tevékenységet folytat, és Németországban szerzi teljes jövedelmét. 2007 augusztusában a házastársak Svájcba helyezték át lakóhelyüket. E lakóhelyváltozás után továbbra is Németországban folytatták szakmai tevékenységüket, és e tagállamban szerezték szinte teljes jövedelmüket.

22.      A 2008-as adóévre vonatkozó jövedelemadójuk megállapítása érdekében K. Ettwein és házastársa, amint az előző adóévekben is, a közös adózást, azaz a „splitting” eljárás alkalmazását kérte, hangsúlyozva, hogy nem volt adóköteles jövedelmük Svájcban. Az első adóhatározatban a Finanzamt Konstanz helyt adott a házastársak kérelmének.

23.      2009. december 1-jén azonban visszavonta e határozatot azzal az indokkal, hogy a házastársak személyes és családi helyzete okán biztosított kedvező „splitting” eljárás nem alkalmazható, mert a lakóhelyük nem uniós tagállam, és nem EGT-megállapodásban részes állam területén található. Így a Finanzamt Konstanz a 2010. március 22-i adóhatározatában külön-külön állapította meg a házastársakkal szembeni adót. Mivel az e határozattal szemben kezdeményezett közigazgatási jogorvoslat nem volt eredményes, K. Ettwein a határozat hatályon kívül helyezése iránt keresetet indított a Finanzgericht Baden-Württemberg előtt.

IV – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés

24.      A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy K. Ettwein és házastársa határ menti ingázó önálló vállalkozó az EK–Svájc-megállapodás I. melléklete 13. cikkének (1) bekezdése értelmében. Ugyanis e bíróság ezzel kapcsolatban kifejti, hogy a házastársak Svájcban lakó német állampolgárok, akik német területen végeznek önálló vállalkozói tevékenységet, és a szakmai tevékenységük helyéről naponta visszatérnek a lakóhelyükre. Az EK–Svájc-megállapodás I. melléklete 9. cikke (2) bekezdésének és 15. cikke (2) bekezdésének együttes rendelkezései szerint a határ menti ingázó önálló vállalkozókat a szakmai tevékenység szerinti állam területén ugyanazok az adókedvezmények és szociális juttatások illetik, mint a hazai önálló vállalkozókat. A kérdést előterjesztő bíróság szerint az EK–Svájc-megállapodás rendelkezéseibe ütközik az, hogy a német adóhatóság pusztán amiatt, hogy lakóhelyük Svájcban található, megtagadja az Ettwein házaspárral szemben a „splitting” eljárás alkalmazását.

25.      A nemzeti bíróság szerint ez a következtetés megfelel azoknak az elveknek, amelyeket a Bíróság az 1999. június 21-ét, azaz az EK–Svájc-megállapodás aláírását megelőző ítélkezési gyakorlatában a letelepedési szabadság és a munkavállalók szabad mozgása kapcsán megfogalmazott, és amelyeket az EK–Svájc-megállapodás is tartalmaz. A nemzeti bíróság különösen az adójogban is érvényesülő hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó ítélkezési gyakorlatra hivatkozik, amely nemcsak az állampolgárság alapján történő nyílt hátrányos megkülönböztetést tiltja, hanem a megkülönböztetés olyan rejtett formáit is, amelyek egyéb különbségtételt jelentő feltételek alkalmazása révén ténylegesen ugyanahhoz az eredményhez vezetnek.(6) E bíróság arra is emlékeztet, hogy ebből az elvből következik az olyan intézkedések tilalma, amelyek megakadályozzák, vagy visszatartják a tagállam állampolgárait attól, hogy a szabad mozgáshoz való jogukat gyakorolva elhagyják e tagállamot.(7)

26.      Egyebekben a kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy főszabály szerint az illetőség szerinti állam feladata, hogy a személyes és családi vonatkozású körülményeit figyelembe véve teljes körűen adóztassa az adóalanyt. Ha azonban a teljes körű adóztatásra a jövedelem forrása szerinti államban kerül sor, mivel az érintett személy csaknem kizárólag ezen államból szerzi jövedelmeit, ez az állam nem hagyhatja figyelmen kívül az érintett személyes és családi helyzetét, ha ezt a lakóhely szerinti államban nem lehet figyelembe venni. Ugyanezen ítélkezési gyakorlat szerint a „splitting” eljárás az ilyen esetben figyelembe veendő személyes és családi körülmények részét képezi.(8)

27.      Következésképpen e bíróság szerint az Ettwein házaspár helyzetét, amelyet a lakóhely szerinti államban szerzett jövedelem híján ebben az államban nem lehet figyelembe venni, Németországban kell figyelembe venni az adó kiszámítása során, különben hátrányos megkülönböztetés éri őket a Németországban lakó, jövedelmüket ott szerző, ugyanolyan személyes és családi helyzetben lévő házaspárokkal szemben.

28.      A fenti megfontolások alapján a Finanzgericht Baden-Württemberg a Bírósághoz 2011. augusztus 16-án érkezett határozatával az eljárást felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdést terjesztette a Bíróság elé:

„Úgy kell-e értelmezni az [EK–Svájc-megállapodás rendelkezéseit], különösen annak 1., 2., 11., 16. és 21. cikkét, valamint I. mellékletének 9., 13. és 15. cikkét, hogy azok nem teszik lehetővé, hogy a Svájcban élő és teljes adóköteles jövedelmük után Németországban adózó házastársaktól megtagadják a „splitting” eljáráson alapuló közös adózást?”

29.      Írásbeli észrevételeket nyújtottak be az alapeljárásban részt vevő felek, a német és a spanyol kormány, valamint az Európai Bizottság. A 2012. július 4-én megtartott tárgyaláson K. Ettwein, a német kormány és a Bizottság jelent meg.

V –    Elemzés

A –    Előzetes észrevételek

1.      Az EK–Svájc-megállapodás jellege

30.      Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy az EK–Svájc-megállapodást mint nemzetközi szerződést a szerződések jogáról szóló Bécsi Egyezmény(9) 31. cikke szerint jóhiszeműen, kifejezéseinek szövegösszefüggésükben szokásos értelme szerint, valamint tárgya és célja figyelembevételével kell értelmezni.(10)

31.      Amint a Bíróság több alkalommal is kimondta, mivel a Svájci Államszövetség nem csatlakozott az Unió belső piacához, amelynek célja, hogy a nemzeti piac által biztosítotthoz hasonló, többek között a szolgáltatásnyújtás és a letelepedés szabadságát magában foglaló teljesen szabad mozgás térségének létrehozása érdekében felszámolja az összes akadályt, az e belső piacra vonatkozó uniós jogi rendelkezéseknek adott értelmezés nem alkalmazható automatikusan az EK–Svájc-megállapodás értelmezésére, kivéve ha maga az említett megállapodás ezt kifejezetten elő nem írja.(11)

32.      Igaz, hogy az EK–Svájc-megállapodás 16. cikkének (2) bekezdése a Bíróság ítélkezési gyakorlatára utal, azonban ez a hivatkozás csak az említett megállapodás 1999. június 21-i aláírását megelőző ítélkezési gyakorlatra vonatkozik. Jelzem, hogy ez a rendelkezés az EGT-Megállapodás 6. cikkén alapul. Az említett 16. cikk (2) bekezdésének célja, hogy ne terjedjen ki a Svájci Államszövetségre a másik szerződő fél ítélkezési szervének, nevezetesen a Bíróságnak az EK–Svájc-megállapodással kapcsolatos későbbi értelmezése, és e bekezdés „párhuzamos jogi keretet” teremt az uniós jog hatálya alá tartozó területeken.(12)

33.      Az EK–Svájc-megállapodás e sajátos értelmezési vonala mentén kell megítélni az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben leírt helyzetet, azaz azt az esetet, amikor a lakóhelye Svájcba helyezése következtében hátrányos adójogi bánásmódban részesül az a házaspár, amelynek tagjai annak a tagállamnak az állampolgárai, ahol vállalkozási tevékenységüket folytatják.

2.      Az EK–Svájc-megállapodás céljai

34.      Az EK–Svájc-megállapodás céljait az 1. cikk sorolja fel. A megállapodás célja többek között a belépés, a tartózkodás, a nem önálló munkavállalás, az önálló vállalkozóként való letelepedés és a Szerződő Felek felségterületén való tartózkodás jogának biztosítása, valamint a saját állampolgáraiknak nyújtottakkal azonos élet-, foglalkoztatási és munkavállalási feltételek biztosítása a tagállamok és Svájc állampolgárai számára.

35.      Hangsúlyozni kell, hogy az a szándék, hogy az Unió és a Svájci Államszövetség között megkönnyítsék a személyek szabad mozgását, eltér a szerződésekben az uniós tagállamok között létrehozott belső piac keretében szabályozott mozgásszabadságok szellemétől és célkitűzésétől.

36.      E tekintetben az EK–Svájc-megállapodás aláírásához kapcsolódó politikai háttérelemzésből kiderül, hogy a kétoldalú megállapodásoknak nem célja, hogy belső piacot hozzanak létre.(13) Nem vitatott, hogy az EK–Svájc-megállapodás olyan megállapodássorozat közé illeszkedik, amely hét ágazati megállapodásból áll, amelyek a Közösség és a Svájci Államszövetség közötti kapcsolatokat rendezik(14), és aláírásukra 1999. június 21-én került sor, miután a Svájci Államszövetség 1992. december 6-án elutasította az EGT-megállapodás aláírását. Ez az elutasítás a tagok közös szabályain alapuló, közös piaccal rendelkező egyesült gazdasági közösség tervének – a Közösséggel és tagállamaival kötendő kétoldalú, meghatározott területekre kiterjedő egyezségek javára történő – kizárását fejezi ki.

37.      Ez az EK–Svájc-megállapodás tehát arra irányul, hogy szorosabbra fűzzék a kapcsolatokat a szerződő felek között(15), anélkül hogy kilátásba helyezték volna az alapvető szabadságok teljes körű alkalmazásának a Svájci Államszövetségre való kiterjesztését, vagy akár az Unióhoz való későbbi csatlakozást.

38.      E tekintetben a Bíróság ítélkezési gyakorlata egyértelműen különbséget tesz a belső piacra vonatkozó uniós jogi rendelkezések, és az olyan nemzetközi megállapodás értelmezése között, mint az EK–Svájc-megállapodás, nagy súlyt fektetve egyrészt az EK–Svájc-megállapodás, másrészt pedig az európai szabályozás céljainak és rendszerének összehasonlítására.(16)

39.      Ennyiben pedig a Svájci Államszövetség lemarad azon szabadságok tekintetében, amelyek az uniós tagállamok és az EGT-ben részes államok között alkalmazandók, ami azzal jár, hogy a személyek szabad mozgásának korlátozásai fennmaradhatnak a kétoldalú EK–Svájc-megállapodás keretében, noha megengedhetetlenek lennének az Unióban vagy az EGT-ben.

B –    A tagállam ahhoz fűződő joga, hogy saját, nem belföldi illetőségű, önálló vállalkozó állampolgáraival szemben megtagadja valamely adóelőny nyújtását

40.      Célszerű a jelen ügyben szereplő helyzetet újra felidézni. Két német állampolgárról van szó, akik önálló vállalkozóként folytatnak gazdasági tevékenységet Németországban, és lakóhelyüket anélkül helyezték át Svájcba, hogy ott szakmai tevékenységet végeznének. Így a Bíróságot arra kérték, hogy értelmezze az EK–Svájc-megállapodás önálló vállalkozók jogállására vonatkozó rendelkezéseit, és ítélje meg, hogy milyen hatással van az ítélkezési gyakorlata az alapügyre.

1.      Az EK–Svájc-megállapodás tárgyi hatálya

41.      Az EK–Svájc-megállapodás önálló vállalkozókra vonatkozó rendelkezéseit I. mellékletének III. fejezete tartalmazza, amely öt cikkből áll. E melléklet 12. cikke fogalmazza meg az önálló vállalkozóra vonatkozó tartózkodási engedélyhez jutás feltételeit. Az említett I. melléklet 13–16. cikke e joggal kapcsolatban további pontosításokat tartalmaz. Az EK–Svájc-megállapodás a Szerződő Felek területére való belépés és ott-tartózkodás minden önálló vállalkozót megillető jogának elismerésére szorítkozik, illetve jogként mondja ki, hogy az önálló vállalkozói tevékenység lehetősége és annak gyakorlása tekintetében az önálló vállalkozót nem lehet a fogadó országban a saját állampolgároknak biztosítotthoz képest kevésbé kedvező bánásmódban részesíteni.

42.      Úgy gondolom, hogy az Ettwein házaspár helyzete nem tartozik e rendelkezések tárgyi hatálya alá. Ugyanis az említett megállapodás I. melléklete 12. cikkének szövege „bármelyik Szerződő Fél állampolgárai[ra vonatkozik], akik önálló vállalkozói tevékenység végzése céljából le kívánnak telepedni egy másik Szerződő Fél területén”(17). Ugyanebben az értelemben az említett I. melléklet 15. cikkének (2) bekezdése ugyanezen melléklet 9. cikkére visszautalva egyenlő bánásmódot biztosít az egyik Szerződő Fél önálló vállalkozó állampolgárainak a másik Szerződő Fél területén. Így az állampolgárságuk alapján nem lehet a hazai munkavállalókhoz képest eltérően kezelni őket. Különösen pedig a hazai munkavállalókkal azonos szociális és adókedvezmények illetik őket.(18)

43.      Az előzetes döntéshozatali kérelemben hivatkozott elvvel, a hátrányos megkülönböztetés tilalmával kapcsolatban emlékeztetek arra, hogy az EK–Svájc-megállapodás 2. cikke tiltja az állampolgárságon alapuló megkülönböztetést(19).

44.      Igaz, hogy a Bergström-ügyben hozott ítéletből(20) következő ítélkezési gyakorlat szerint nem kizárt, hogy valamely Szerződő Fél állampolgára saját államával szemben hivatkozzon az EK–Svájc-megállapodásra.

45.      Úgy pontosítom azonban, hogy az a lehetőség, hogy valaki a saját államával szemben hivatkozzon az EK–Svájc-megállapodásra, e megállapodás 16. cikkének (1) bekezdése szerint azokra a jogokra és kötelezettségekre vonatkozik, amelyek az e megállapodás mellékletében felsorolt másodlagos uniós jogi aktusokból következnek. Ellenben nincs olyan része az EK–Svájc-megállapodásnak, amely alapján arra lehetne következtetni, hogy az ilyen lehetőség kiterjed az elsődleges jog rendelkezéseire is.

46.      Ezért sem az EK–Svájc-megállapodás szövege, sem pedig a célja alapján nem lehet ilyen következtetést levonni az önálló vállalkozókra vonatkozó rendelkezések kapcsán, amelyek csak azt az esetet szabályozzák, ha az egyik Szerződő Fél állampolgárát egy másik Szerződő Fél területén éri állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés.

47.      Márpedig a Bíróság elé terjesztett tényállásból ez derül ki, hogy az Ettwein házaspár tagjai német állampolgárok és önálló szakmai tevékenységet végeznek Németországban, ahol a vitatott adó alanyai. A jelen esetben tehát nem merül fel az egyik Szerződő Fél hatóságai által a másik Szerződő Fél állampolgárával szemben megvalósított hátrányos megkülönböztetés. E tekintetben önmagában nincs jelentősége annak, hogy az Ettwein házaspár lakóhelyét Svájcba helyezte át.(21)

48.      Ezenkívül az EK–Svájc-megállapodás I. melléklete határ menti ingázó önálló vállalkozókra vonatkozó, ugyanezen melléklet 12. cikkével összefüggésben értelmezett 13. cikke(22) is megerősíti ezt a szó szerinti értelmezést, amely kizárja az alapügybeli tényállást EK–Svájc-megállapodás önálló vállalkozókra vonatkozó rendelkezéseinek hatálya alól. E tekintetben emlékeztetnem kell arra, hogy ezen I. melléklet 12. cikkének szövege szerint az önálló vállalkozó az egyik Szerződő Fél állampolgára, aki önálló vállalkozói tevékenység végzése céljából le kíván telepedni egy másik Szerződő Fél területén. Az említett I. melléklet 13. cikke szerint „a határ menti ingázó önálló vállalkozó”, amely véleményem szerint szükségképpen az „önálló vállalkozó” alcsoportját képezi, az egyik Szerződő Fél olyan állampolgára, akinek a lakóhelye az egyik Szerződő Fél felségterületén van, és aki önálló vállalkozói tevékenységet végez a másik Szerződő Fél felségterületén, a lakóhelyére pedig főszabály szerint naponta visszatér. Más szóval az önálló vállalkozó tevékenysége szerinti állam eltér a lakóhelye szerinti államtól, utóbbi pedig akár lehet a származási állama, akár nem.(23)

49.      Hangsúlyozom tehát, hogy önmagában az az eset, amikor a lakóhelyet áthelyezik valamely Szerződő Fél területére azon törekvés nélkül, hogy ott önálló vállalkozói tevékenységet végezzenek, nem tartozik az EK–Svájc-megállapodás 12. és 13. cikkének alkalmazási körébe.

50.      A jelen esetben a német jogszabályok szerint az a körülmény nem teszi lehetővé a kedvezőbb adószabályozás alkalmazását, hogy az Ettwein házaspár Svájcban lakik. Az adóhátrány nem abból fakad, hogy a házastársak az egyik Szerződő Fél állampolgáraiként az egyik Szerződő Fél területén laknak, és letelepedési jogukat gyakorolják valamelyik Szerződő Fél területén, amely nem azonos azzal az állammal, amelynek állampolgárai.

51.      Ebből következik, hogy az Ettwein házaspár tagjait, mivel önálló szakmai tevékenységüket abban a tagállamban folytatják, amelynek állampolgárai, nem illetik meg jogok az EK–Svájc-megállapodás letelepedési szabadságra, egyenlő bánásmódra és hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezései alapján, amelyek rájuk nem alkalmazhatók. Ezt a megszorító értelmezést, amely az EK–Svájc-megállapodás vonatkozó rendelkezéseinek szövegén alapul, megerősítik a megállapodás fentiekben vizsgált céljai is.(24)

2.      A Bíróság ítélkezési gyakorlatának hatása a jelen ügyre

52.      Az EK–Svájc-megállapodás 16. cikke az említett megállapodás rendelkezéseinek egységes értelmezési forrásaként kifejezetten az uniós jogra hivatkozik, amely rendelkezések lényegében megfelelnek az uniós rendelkezéseknek.(25) Az (1) bekezdése előírja, hogy a Szerződő Felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy a közösségi vívmányokban foglaltakkal egyenértékű jogokat és kötelezettségeket érvényesítenek. A (2) bekezdése a Bíróság ítélkezési gyakorlatát rendeli alkalmazni e tekintetben, és kimondja, hogy ez a hivatkozás csak az EK–Svájc-megállapodás 1999. június 21-i aláírását megelőző ítélkezési gyakorlatra vonatkozik, az ezt követő ítélkezési gyakorlatról pedig a Svájci Államszövetség tájékoztatást kap.(26)

53.      Ebben az összefüggésben érdemes röviden megvizsgálni a Bíróság vonatkozó, 1999. június 21-ét megelőző ítélkezési gyakorlatát tekintettel az EK–Svájc-megállapodásban foglalt rendelkezések alkalmazási körének terjedelmére.

54.      Az önálló vállalkozók szabad mozgásához kapcsolódó egyenlő bánásmód elvét és a hátrányos megkülönböztetés tilalmát illetően előzetesen megjegyzem, hogy a jelen esetben nem merül fel az a kérdés, hogy ezen elvek terjedelme megegyezik-e az uniós jogban foglaltakkal, és megfelel-e különösen a fent hivatkozott Schumacker és Bosman ügyekben hozott ítéletekből következő ítélkezési gyakorlatnak, miután – amint már megállapítottam – az EK–Svájc-megállapodás megfelelő rendelkezései nem alkalmazhatók az Ettwein házaspár esetére.(27)

55.      Ugyanakkor célszerű hivatkozni a Werner-ügyben hozott ítéletre(28), amelyben a Bíróság kimondta, hogy az EGK-Szerződés letelepedési jogra vonatkozó 52. cikkével nem ellentétes az, ha valamely tagállam azon saját állampolgárait, akik szakmai tevékenységüket az ő területén folytatják, és itt szerzik a teljes vagy szinte teljes jövedelmüket, az itt lakó állampolgáraihoz képest magasabb adóteherrel sújtja, ha nem e tagállamban laknak. Ez az ügy egy német állampolgárra vonatkozott, aki önálló vállalkozó fogorvosként tevékenykedett Németországban, itt szerezte szinte teljes jövedelmét, de lakóhelyét Hollandiába helyezte át.

56.      E tekintetben, amint írásbeli észrevételeiben a Bizottság is megállapítja, ez az ítélet azt mutatja, hogy az EK–Svájc-megállapodás aláírását megelőzően az egyszerű lakóhely-áthelyezést a Szerződés 52. cikke értelmében nem lehetett vállalkozási célú letelepedésnek tekinteni a fogadó országban.

57.      Ezután a fent hivatkozott Asscher-ügyben hozott ítélet kapcsán, amely ugyanúgy, mint a fent hivatkozott Werner-ügyben hozott ítélet, megelőzi az EK–Svájc-megállapodás aláírását, mindenekelőtt azt kell hangsúlyozni, hogy ebben az ügyben az, hogy a felperes önálló gazdasági tevékenységet végzett a származási államától eltérő tagállamban, előzetes feltételét képezte annak, hogy a származási államával szemben hivatkozhasson az őt megillető letelepedési szabadságra. Ennek oka az volt, hogy a származási államát tekintve helyzete összehasonlítható volt minden más olyan jogalany helyzetével, aki a fogadó állammal szemben hivatkozott a letelepedési jogra.(29)

58.      A jelen ügyben nem erről van szó, hiszen az Ettwein házaspár a teljes adóköteles jövedelme után a származási államában, a Németországi Szövetségi Köztársaságban tartozik az adó hatálya alá.

59.      A Finanzgericht Baden-Württemberg szerint az Asscher-ügyben hozott ítéletből következik, hogy az adózás terén főszabály szerint az illetőség szerinti állam feladata, hogy a személyes és családi vonatkozású körülményeit figyelembe véve teljes körűen adóztassa az adóalanyt, amelyek részét képezi a házasság és az abból eredő „splitting” eljárás is. Ha azonban az adóalany jövedelmét kizárólag vagy szinte kizárólag, mint a jelen esetben is, a foglalkoztatás szerinti államban szerzi, az adózási joghatóság az utóbbit illeti, amelynek a hátrányos megkülönböztetés tilalmára tekintettel figyelembe kell vennie az érintett személyes és családi helyzetét, amennyiben ez a lakóhely szerinti államban nem lehetséges.

60.      A nemzeti bíróság véleménye szerint ebből az ítélkezési gyakorlatból, valamint az EK–Svájc-megállapodás 21. cikkének (2) bekezdéséből az következik, hogy az adóelőny külföldiektől való megtagadása „hátrányosan megkülönböztetőnek” minősíthető, mivel nincs olyan különbség a belföldi és külföldi adóalanyok objektív helyzete között, amely megalapozná az ilyen bánásmódbeli különbséget.(30)

61.      E tekintetben megjegyzem, hogy nem lehet elfogadni a Németországi Szövetségi Köztársaság álláspontját az EK–Svájc-megállapodás 21. cikke (2) bekezdésének értelmezéséről, amely megállapodás végeredményben nem is alkalmazható a jelen esetben. A német kormány úgy véli, hogy a lakóhelyet mindig az adóalanyok közötti különbségtétel kritériumának kell tekinteni. Márpedig e rendelkezés kifejezetten arra hatalmazza fel a Szerződő feleket, hogy az adójogban akkor tegyenek különbséget az adóalanyok között a lakóhelyük alapján, ha nincsenek ojektíve összehasonlítható helyzetben.

62.      A jelen esetben elegendő emlékeztetni arra, hogy az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó elv, amelyet az EK–Svájc-megállapodás biztosít, nem vonatkozik az Ettwein házaspár helyzetére, mivel ők német állampolgárok. Következésképpen ezen elv értelmezését, amelyet a Bíróság az Unió keretei között végzett el, a jelen esetben nem lehet átültetni az EK–Svájc-megállapodás megfelelő rendelkezéseire.

63.      Az ítélkezési gyakorlatnak az EK–Svájc-megállapodás aláírását követő fejlődése kapcsán meg kell jegyezni, hogy a jelen ügyben nem lehet figyelembe venni a Ritter-Coulais-ügyben hozott ítéletet(31), a fent hivatkozott Stamm és Hauser ügyben hozott ítéletet, valamint a Graf és Engel ügyben hozott ítéletet(32), amelyekre az írásbeli szakaszban és a tárgyaláson is hivatkoztak, és amelyek kihirdetési éve 2006, 2008, illetve 2011. Az EK–Svájc-megállapodás 16. cikkének (2) bekezdése szerint a vegyes bizottság(33) folyamatosan vizsgálja a Bíróság 1999. június 21-ét követő, vonatkozó ítélkezési gyakorlatának fejlődését, és kizárólag neki van hatásköre arra, hogy megállapítsa, hogy ezen ítélkezési gyakorlat járhat-e esetleg következményekkel a Svájci Államszövetségre nézve az EK–Svájc-megállapodás megfelelő rendelkezéseinek keretében(34).

64.      Következésképpen a Bíróság vonatkozó ítélkezési gyakorlatának figyelembevételi kötelezettsége, bár előírja az EK–Svájc-megállapodás 16. cikkének (2) bekezdése, semmiképpen nem terjed ki az ítélkezési gyakorlat azon fejleményeire, amelyek az említett rendelkezésben rögzített referencia-időpont után keletkeztek. Az ezzel ellentétes megoldás a Bíróság vonatkozó ítélkezési gyakorlatára vonatkozó, az EK–Svájc-megállapodáson alapuló időbeli hatály téves megítélését eredményezné, és keresztezné a szerződő felek azon szándékát, hogy a Svájci Államszövetségre ne terjedjen ki a Bíróság ítélkezési jogköre a jövőbeni értelmezést illetően. Márpedig a két fél közötti mélyebb gazdasági integráció irányába mutató előrelépés csak politikai síkon valósulhat meg.

65.      Ilyen szándék hiányában az egységes jogértelmezés és jogalkalmazás célja ellentétben áll azzal, hogy eltérés van egyrészt az EK–Svájc-megállapodás, másrészt pedig az uniós jog célkitűzései és rendszere között. Ugyanakkor a közösségi vívmányok alkalmazásának, amelyet az EK–Svájc-megállapodás ír elő, és amely alátámasztja az egyenértékű szabályok egységes értelmezését, az említett megállapodásban kitűzött célok keretei közé kell illeszkednie.

66.      Ebből azt a következtetést vonom le, hogy az EK–Svájc-megállapodás önálló vállalkozókra vonatkozó rendelkezéseivel nem ellentétes az, ha az egyik uniós tagállam állampolgárságával rendelkező házastársak, akik önálló vállalkozóként e tagállamban dolgoznak, amennyiben Svájcban, így az Unión és az EGT-n kívül laknak, eltérő bánásmódban részesülnek a jövedelemadóztatás során olyan körülmények között, mint amelyek az alapügyben felmerültek.

67.      Végül szeretném hozzátenni, hogy még ha a jelen esetben a hátrányos megkülönböztetést az egyik tagállam gyakorolja is olyan saját állampolgáraival szemben, akik úgy döntöttek, hogy lakóhelyüket az Unión kívülre helyezik át, és még ha ez a hátrányos megkülönböztetés nem is tartozik az uniós jog hatálya alá, az ilyen hátrányosan megkülönböztető bánásmódot kevésbé tartom védhetőnek figyelemmel a tagállamok közös alkotmányos értékeire, így különös tekintettel az összehasonlítható helyzetben lévő jogalanyokkal szembeni egyenlő bánásmódra(35).

VI – Végkövetkeztetések

68.      A fenti fejtegetésekre tekintettel azt javasolom, hogy a Bíróság a Finanzgericht Baden-Württemberg által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést a következőképpen válaszolja meg:

Az egyrészről az Európai Közösség és tagállamai, másrészről a Svájci Államszövetség között létrejött, a személyek szabad mozgásáról szóló, 1999. június 21-én Luxembourgban aláírt megállapodás rendelkezéseit, különösen annak 1., 2., 11., 16. és 21. cikkét, valamint I. mellékletének 9., 13. és 15. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely alapján az e tagállam állampolgárságával rendelkező, e tagállamban önálló vállalkozóként tevékenykedő és teljes adóköteles jövedelmük után itt adózó házastársaktól megtagadják a „splitting” eljáráson alapuló közös adózást pusztán amiatt, hogy e házaspár az említett államból Svájcba helyezte át lakóhelyét.

1 – Eredeti nyelv: francia.

2 – Az 1999. június 21-én Luxembourgban aláírt megállapodás (HL 2002. L 114., 6. o.).

3 – A C-279/93. sz. Schumacker-ügyben 1995. február 14-én hozott ítélet (EBHT 1995., I-225. o.).

4 – Az 1992. május 2-i megállapodás (HL 1994. L 1., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 52. kötet, 3. o.).

5 – A 2003. december 29-én (BGBl. 2003 I, 3080. o.) és 2007. december 20-án (BGBl. 2007 I, 3151. o.) módosított, 2002. október 19-én közzétett (BGBl. 2002 I, 4215. o.) változat.

6 – A fent hivatkozott Schumacker-ügyben hozott ítélet 26. pontja.

7 – A C-415/93. sz. Bosman-ügyben 1995. december 15-én hozott ítélet (EBHT 1995., I-4930. o.).

8 – A fent hivatkozott Schumacker-ügyben hozott ítélet és a C-107/94. sz. Asscher-ügyben 1996. június 27-én hozott ítélet (EBHT 1996., I-3089. o.).

9 – Az 1969. május 23-án Bécsben aláírt egyezmény (ENSZ-szerződések gyűjteménye, 1155. kötet, 331. o.).

10 – Lásd bővebben különösen a 1/91. sz. 1991. december 14-i vélemény (EBHT 1991., I-6079. o.) 14. pontját, a C-312/91. sz. Metalsa-ügyben 1993. július 1-jén hozott ítélet (EBHT 1993., I-3751. o.) 12. pontját; a C-416/96. sz. Eddline El-Yassini ügyben 1999. március 2-án hozott ítélet (EBHT 1999., I-1209. o.) 47. pontját, a C-268/99. sz., Jany és társai ügyben 2001. november 20-án hozott ítélet (EBHT 2001., I-8615. o.) 35. pontját, a C-386/08. sz. Brita-ügyben 2010. február 25-én hozott ítélet (EBHT 2010., I-1289. o.) 42. és 43. pontját, valamint a C-70/09. sz., Hengartner és Gasser ügyben 2010. július 15-én hozott ítélet (EBHT 2010., I-7233. o.) 36. pontját.

11 – Lásd ebben az értelemben különösen a C-351/08. sz. Grimme-ügyben 2009. november 12-én hozott ítélet (EBHT 2009., I-10777. o.) 27. és 29. pontját, a C-541/08. sz. Fokus Invest ügyben 2010. február 11-én hozott ítélet (EBHT 2010., I-1025. o.) 28. pontját, valamint a fent hivatkozott Hengartner és Gasser 2010. július 15-én hozott ítélet 41. és 42. pontját.

12 – Epiney, A., és Mosters, R., „Un exemple d’interprétation des accords conclus entre la Suisse et l’Union européenne: l’accord sur la libre circulation des personnes”, Interprétation et application des „traités d’intégration”, Schulthess, Zürich, 2006, 57–73. o., és ugyanebben az értelemben, Boillet, V., „La détermination du champ d’application de l’accord sur la libre circulation des personnes au regard de la jurisprudence de la Cour européenne de justice: les implications des arrêts Zambrano et McCarty”, Pratique juridique actuelle, 2012, 49–55. o. Lásd úgyszintén Aubry Girardin, F., „L’interprétation et l’application de l’accord sur la libre circulation des personnes du point de vue de la jurisprudence”, L’accord sur la libre circulation des personnes Suisse-UE, Schulthess, Zürich, 2011, 29–48. o.

13 – Kaddous, C., „Stamm et Hauser, Grimme, Fokus Invest AG, Hengartner et Gasser ou les accords bilatéraux ne créent pas un marché intérieur”, Revue suisse de droit international et européen, 2010, 129–136. o.

14 – A hét megállapodás a személyek szabad mozgásáról, a légi közlekedésről, a vasúti és közúti áru- és személyszállításról, a mezőgazdasági termékek kereskedelméről, a megfelelőségértékelés kölcsönös elismeréséről, a közbeszerzések egyes vonatkozásairól, valamint a tudományos és műszaki együttműködésről szól. Lásd a Svájci Államszövetséggel létrejött hét megállapodás megkötéséről szóló, 2002. április 4-i 2002/309/EK, Euratom, tanácsi és – a tudományos és műszaki együttműködésről szóló megállapodás tekintetében – bizottsági határozatot (HL L 114., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 41. kötet, 89. o.).

15 – A fent hivatkozott Grimme-ügyben hozott ítélet 28. pontja

16 – Lásd ebben az értelemben különösen a 270/80. sz., Polydor és RSO Records ügyben 1982. február 9-én hozott ítélet (EBHT 1982., 329. o.) 15–19. pontját, a fent hivatkozott 1/91. sz. vélemény 14. pontját, a fent hivatkozott Metalsa-ügyben hozott ítélet 11. és 15–19. pontját, valamint a 11. lábjegyzetben hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

17 – Kiemelés tőlem.

18 – Lásd az EK–Svájc-megállapodás I. melléklete 9. cikkének (2) bekezdését.

19 – A említett 2. cikk előírja: „[v]alamely Szerződő Félnek egy másik Szerződő Fél területén jogszerűen tartózkodó állampolgárai, e megállapodás I., II. és III. melléklete rendelkezéseinek alkalmazása során és azoknak megfelelően, nem különböztethetők meg az állampolgárságuk szerint.”

20 – A C-257/10. sz. ügyben 2011. december 15-én hozott ítélet (EBHT 2011., I-13227. o.) 26–30. és 33–34. pontja.

21 – Lásd a hasonló érvelés végett a fent hivatkozott Grimme-ügyben hozott ítélet 47–49. pontját.

22 – Az említett cikk (1) bekezdése a határ menti ingázó önálló vállalkozó fogalmát olyan pontatlan kifejezésekkel határozza meg, mint „az egyik Szerződő Fél olyan állampolgára, akinek a lakóhelye az egyik Szerződő Fél felségterületén van, és aki önálló vállalkozói tevékenységet végez a másik Szerződő Fél felségterületén”. E cikk (2) és (3) bekezdése a tartózkodás joga kapcsán határoz meg kedvezőbb szabályokat e sajátos önálló vállalkozói csoport vonatkozásában. Lásd a C-13/08. sz., Stamm és Hauser ügyben 2008. december 22-én hozott ítélet (EBHT 2008., I-11087. o.) 39. pontját.

23 – Egy Németországban letelepedett svájci állampolgár tehát határ menti ingázó önálló vállalkozó marad az EK–Svájc-megállapodás I. mellékletének 13. cikke értelmében akkor is, ha Ausztriában lakik, de e megállapodás nem vonatkozik a Svájcban folytatott esetleges gazdasági tevékenységére. Hasonlóképpen egy Svájcban letelepedett német állampolgár határ menti ingázó önálló vállalkozó marad az említett 13. cikk értelmében akkor is, ha Németországban vagy más uniós tagállamban lakik, de ha Németországban telepedik le, nem felel meg az említett cikkben foglalt feltételeknek.

24 – Lásd a jelen indítvány 34. és azt követő pontjait.

25 – Lásd ebben az értelemben az egyrészről a Közösség, másrészről az Európai Szabadkereskedelmi Társulás tagjai között az Európai Gazdasági Térség létrehozásáról szóló megállapodástervezet kapcsán a fent hivatkozott 1/91. sz. véleményt, valamint az 1/92. sz., 1992. április 10-i véleményt (EBHT 1992., I-2821. o.).

26 – Az EK–Svájc-megállapodás 16. cikke (2) bekezdésének harmadik mondata szerint a vegyes bizottság bármely Szerződő Fél kérésére meghatározza a Bíróság referencia-időpont utáni ítélkezési gyakorlatának következményeit Svájcra mint az Unió szempontjából harmadik államra nézve. Lásd összehasonlításképpen az egyrészről a Közösség, másrészről az Európai Szabadkereskedelmi Társulás tagjai között az Európai Gazdasági Térség létrehozásáról szóló megállapodástervezet 6. cikkével kapcsolatban a fent hivatkozott 1/91. sz. vélemény 8., 24. és 44. pontját, valamint a fent hivatkozott 1/92. sz. vélemény 5. pontját.

27 – A fent hivatkozott Schumacker-ügyben hozott ítélet 26. pontja és a Bosman-ügyben hozott ítélet 95–97. pontja. A kérdést előterjesztő bíróság szerint ezen ítéletekből következik, hogy az egyenlő bánásmód szabályai nemcsak az állampolgárságon alapuló nyílt hátrányos megkülönböztetést tiltják, hanem a megkülönböztetés olyan rejtett formáit is, amelyek egyéb különbségtételt jelentő feltételek (mint például a lakóhelyre vonatkozó feltétel) alkalmazása révén ténylegesen ugyanahhoz az eredményhez vezetnek. E bíróság szerint a hátrányos megkülönböztetés tilalma kiterjed azokra a rendelkezésekre, amelyek megakadályozzák valamely tagállam állampolgárát abban, vagy visszatartják attól, hogy a szabad mozgáshoz való jogát gyakorolva elhagyja származási országát, így e mozgásszabadság akadályát képezik, még abban az esetben is, ha az érintett munkavállalók állampolgárságától függetlenül alkalmazandók. A nemzeti bíróság szerint az olyan nemzeti szabályozás, mint az alapügybeli, amely különbséget tesz a belföldi és külföldi illetőségűek között, és az adófizetésre kötelezett házastársakat állampolgárságuktól függetlenül kedvezőtlen bánásmódban részesíti, ha az Unión vagy az EGT-n kívül laknak, eltántoríthatja az ezen adóelőny igénylésére jogosult házastársakat attól, hogy gyakorolják a szabad mozgáshoz való jogukat.

28 – A C-112/91. sz. Werner-ügyben 1993. január 26-án hozott ítélet (EBHT 1993., I-429. o.) 17. pontja.

29 – Lásd az említett ítélet 34. és 62. pontját. Az EK–Svájc-megállapodás aláírását követően a Bíróság más megoldásra jutott a munkavállalók szabad mozgását illetően, és úgy véli, hogy minden, a lakóhelyétől eltérő tagállamban kereső tevékenységet folytató uniós polgár migráns munkavállalói minőségében hivatkozhat az ilyen szabadságra függetlenül attól, hogy a származási és a foglalkoztatás szerinti állama azonos. Lásd különösen a C-527/06. sz. Renneberg-ügyben 2008. október 6-án hozott ítélet (EBHT 2006., I-7735. o.) 35. és 36. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

30 – A fent hivatkozott Asscher-ügyben hozott ítélet 40–44. pontja.

31 – A C-152/03. sz. ügyben 2006. február 21-én hozott ítélet (EBHT 2006., I-1711. o.).

32 – A C-506/10. sz. ügyben 2011. október 6-án hozott ítélet (EBHT 2011., I-9345. o.).

33 – Az EK–Svájc-megállapodás 14. cikkének szövege szerint a vegyes bizottság a Szerződő Felek képviselőiből áll. A vegyes bizottság felelős az említett megállapodás igazgatásáért és megfelelő alkalmazásáért, e célból pedig ajánlásokat tesz és határozatokat hoz, amelyek során közös megegyezéssel jár el. Szükség szerint, de legalább évente egyszer ülésezik, az ülés összehívását bármelyik Szerződő Fél kezdeményezheti. A vegyes bizottság dönthet bármely munkacsoport vagy szakértői csoport létrehozásáról, amely feladatai végrehajtásában segítségére lehet. E megállapodás 19. cikke szerint a felek az e megállapodás értelmezésével vagy alkalmazásával kapcsolatban kialakult vitákat is a vegyes bizottság elé terjeszthetik.

34 – Egyébként az EK–Svájc-megállapodás 18. cikke sajátos felülvizsgálati eljárást szabályoz. E cikk szerint bármely Szerződő Fél felülvizsgálati javaslatot terjeszthet a vegyes bizottság elé, amely a megfelelő belső eljárások lebonyolítását követően léphet hatályba.

35 – Lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Hengartner és Gasser ügyre vonatkozó indítványom 72. pontját.