Available languages

Taxonomy tags

Info

References in this case

Share

Highlight in text

Go

Ideiglenes változat

GIOVANNI PITRUZZELLA

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2020. május 14.(1)

C-181/19. sz. ügy

Jobcenter Krefeld – Widerspruchsstelle

kontra

JD

(a Landessozialgericht Nordrhein-Westfalen [Észak-Rajna–Vesztfália tartományi szociális ügyek felsőbírósága, Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Személyek szabad mozgása – Munkavállalói jogállását elveszítő uniós polgár – Tartózkodási jog – Az egyenlő bánásmód elve – Szociális segítségnyújtási ellátásra való jogosultság – Szociális kedvezmények – A fogadó tagállamban tanulmányaikat végző gyermeket eltartani köteles egykori migráns munkavállaló – Oktatáshoz való jog – Ténylegesség – Különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátások”






Tartalomjegyzék


I. Jogi háttér

A. Az uniós jog

1. A 2004/38/EK irányelv

2. A 883/2004/EK rendelet

3. A 492/2011/EU rendelet

B. A német jog

II. Az alapeljárás, az előzetes döntéshozatala előterjesztett kérdések és a Bíróság előtti eljárás

III. Elemzés

A. A szóban forgó ellátások minősítésével kapcsolatos előzetes megjegyzések

B. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről

1. A 2004/38 irányelv 24. cikke (2) bekezdésének az alapügyben szóban forgó helyzetre való alkalmazhatatlanságáról

2. A 492/2011 rendelet 10. cikkén alapuló tartózkodási jog hatályáról

a) A 492/2011 rendelet 10. cikke a Bíróság ítélkezési gyakorlatában

b) A 492/2011 rendelet 10. cikkén alapuló tartózkodási jog, valamint az alapszintű szociális védelmi juttatásokhoz való hozzáférés terén az egyenlő bánásmódhoz való jog: a logikus következmény

1) Első eset: a 492/2011 rendelet 7. cikke mint a JDt megillető egyenlő bánásmódhoz való jog alapja

2) Második eset: az oktatáshoz való jog mint a szociális ellátásokkal kapcsolatos egyenlő bánásmódhoz való jog alapja.

3. Kiegészítő megjegyzések

IV. Végkövetkeztetés


1.        Ezen indítvány elkészítésének időpontjában az Európai Unió példa nélküli közegészségügyi válságon megy keresztül, amelyre a tagállamok szintén előzmény nélküli egészségügyi szolidaritás tanúsításával válaszoltak. A jelen ügyben a Bíróságnak a társadalmi szolidaritás határait kell meghatároznia, mivel arra kérték fel, hogy foglaljon állást abban a kérdésében, hogy a fogadó tagállamnak milyen mértékű szociális támogatást kell nyújtania egy állást kereső, és e tagállamban két gyermekének szülői felügyeletét ellátó egykori migráns munkavállaló számára.

I.      Jogi háttér

A.      Az uniós jog

1.      A 2004/38/EK irányelv

2.        Az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29-i 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv(2) 24. cikke az „Egyenlő bánásmód” címet viseli. E cikk a következőképpen rendelkezik:

„(1)      A Szerződésben és a másodlagos jogban kifejezetten előírt különleges rendelkezésekre is figyelemmel, az ezen irányelv alapján a fogadó tagállam területén tartózkodó valamennyi uniós polgárt a Szerződés alkalmazási körébe tartozó területeken egyenlő bánásmód illet meg a fogadó tagállam állampolgáraival. E jog kedvezménye kiterjed azokra a családtagokra is, akik nem valamelyik tagállam állampolgárai, és tartózkodási joggal vagy huzamos tartózkodási joggal [helyesen: huzamos tartózkodáshoz való joggal] rendelkeznek.

(2)      Az első bekezdéstől eltérve, a fogadó tagállam nem köteles szociális segítségnyújtásra való [helyesen: segítségnyújtási ellátásra való] jogosultságot biztosítani a tartózkodás első három hónapjában, vagy adott esetben a 14. cikk (4) bekezdésének b) pontjában előírt hosszabb időszakban, továbbá nem köteles a huzamos tartózkodási jog [helyesen: huzamos tartózkodáshoz való jog] megszerzését megelőzően szociális [helyesen: megélhetési költségek fedezésére szolgáló] segítséget nyújtani tanulmányok folytatásához, beleértve a szakképzést, amely segítség tanulmányi ösztöndíjat vagy diákhitelt biztosít a munkavállalókon, önálló vállalkozókon, e jogállásukat megtartó személyeken és családtagjaikon kívüli személyeknek.”

2.      A 883/2004/EK rendelet

3.        A 2009. szeptember 16-i 988/2009/EK európai parlamenti és tanácsi rendelettel (HL 2009. L 284., 43. o.) módosított, a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29-i 883/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2004. L 166., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás: 5. fejezet, 5. kötet, 72. o.)(3) 3. cikkének (3) bekezdése előírja, hogy ezt a rendeletet „ugyancsak alkalmazni kell a 70. cikk alá tartozó különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokra”.

4.        A 883/2004 rendelet 4. cikkének rendelkezése szerint „[e] rendelet eltérő rendelkezései hiányában az e rendelet hatálya alá tartozó személyeket bármely tagállam jogszabályai szerint ugyanolyan jogok illetik meg, és ugyanolyan kötelezettségek terhelik, mint az adott tagállam állampolgárait”.

5.        A 883/2004 rendelet 70. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen fogalmaz:

„(1)      Ezt a cikket kell alkalmazni a különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokra is, amelyek olyan jogszabályokban kerülnek megállapításra, amelyek – személyi hatályuk, célkitűzéseik és/vagy a jogosultságra vonatkozó feltételeik miatt – a 3. cikk (1) bekezdésében említett szociális biztonsági jogszabályok, valamint a szociális segélyezés jellegzetességeit egyaránt magukban hordozzák.

(2)      E fejezet alkalmazásában a »különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátás« az az ellátás, amelynek:

a)      célja, hogy:

i.      […] a 3. cikk (1) bekezdésében említett szociális biztonsági ágak által fedezett kockázatok kiegészítő, helyettesítő vagy járulékos fedezetéül szolgáljon, és az érintett személyeknek minimum megélhetési jövedelmet biztosítson az érintett tagállam gazdasági és társadalmi helyzetére is figyelemmel;

[…]

és

b)      amely esetében a finanszírozás kizárólag a kötelező, az általános közkiadások fedezésére szolgáló adóbevételből származik, valamint az ellátások nyújtásának és kiszámításának feltételei a kedvezményezett tekintetében nem függnek semmiféle járulékfizetéstől […]

és

c)      amely szerepel a X melléklet felsorolásában.”

6.        A 883/2004 rendelet X. melléklete Németország vonatkozásában a „megélhetési költségeket fedező ellátások[ra vonatkozik] az álláskeresőkre vonatkozó alapellátással összhangban, kivéve, ha ezen ellátások tekintetében teljesülnek azok a követelmények, amelyek a munkanélküli ellátás odaítélését követően (szociális törvénykönyv II. kötet, 24. cikk (1) bekezdés) feljogosítanak az ideiglenes kiegészítő ellátásra”.

3.      A 492/2011/EU rendelet

7.        A munkavállalók Unión belüli szabad mozgásáról szóló, 2011. április 5-i 492/2011/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet(4) 7. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen fogalmaz:

„(1)      Valamely tagállamnak egy másik tagállam területén foglalkoztatott állampolgárát a foglalkoztatási és munkafeltételek tekintetében nem kezelhetik állampolgársága miatt a hazai állampolgároktól eltérő módon, különösen, ami a javadalmazást, a munkaviszony megszüntetését és munkanélkülivé válás esetén az újraelhelyezést vagy újrafoglalkoztatást illeti.

(2)      Az említett munkavállaló a hazai munkavállalókkal azonos szociális és adókedvezményeket élvez”.

8.        A 492/2011 rendelet 10. cikke az első bekezdésében előírja, hogy „[e]gy másik tagállamban foglalkoztatott vagy alkalmazásban álló állampolgár gyermekei [helyesen: Az olyan tagállami állampolgár gyermekei, aki másik tagállamban alkalmazásban áll vagy állt], ha a gyermekek a fogadó állam területén rendelkeznek lakóhellyel, az állam saját állampolgáraiéval azonos feltételekkel nyernek felvételt általános oktatási intézménybe, szakmunkás- és egyéb szakképzésre. A második bekezdés ezt követően kiemeli, hogy „[a] tagállamok támogatnak minden erőfeszítést, amely lehetővé teszi, hogy ezek a gyermekek a képzéseken a lehető legjobb feltételekkel vegyenek részt.”

B.      A német jog

9.        A Sozialgesetzbuch Zweites Buch (szociális törvénykönyv II. könyve) 2016. december 22-i változatának (BGBI I., 3155. o.; a továbbiakban: SGB II) 7. §-a következőképpen rendelkezik:

„(1)      1 Az e könyvben meghatározott ellátásokban az alábbi személyek részesülnek:

1.      a 15. életévüket betöltött, a 7bis. cikkben említett életkort azonban még be nem töltött,

2.      keresőképes,

3.      segítségre szoruló személyek,

4.      akiknek szokásos tartózkodási helye a Németországi Szövetségi Köztáraságban van (keresőképes jogosultak).

2 Kivételt képeznek:

[…]

2.      azok a külföldi állampolgárok;

a)      akik nem rendelkeznek tartózkodási joggal,

b)      akik kizárólag munkakeresés céljából rendelkeznek tartózkodási joggal, vagy

c)      azon személyek, akiknek tartózkodási joga – kizárólag, vagy a b) ponton alapuló tartózkodási joggal párhuzamosan – a 492/2011 rendelet 10. cikkén alapul,

valamint e személyek családtagjai,

[…].

2)      Ellátásban részesülnek továbbá azok a személyek is, akik a keresőképes jogosultakkal szükségközösségben élnek. […]

3)      A szükségközösség tagjai:

1.      a keresőképes jogosultak,

[…]

4.      az 1–3. pontban említett személyek háztartásába tartozó, 25 évesnél fiatalabb nőtlen, illetve hajadon gyermekek, feltéve, hogy a saját jövedelmükből vagy vagyonukból nem tudják a létfenntartásukat biztosító ellátásokat megvásárolni”.

10.      A Gesetz über die allgemeine Freizügigkeit von Unionsbürgern (az uniós polgárok szabad mozgásáról szóló törvény, a továbbiakban: FreizügG)(5) 2. §-a a következőképpen rendelkezik:

„(1)      A szabad mozgásra jogosult uniós polgárok és családtagjaik a szövetségi területre való beutazásra és ott-tartózkodásra a jelen törvény rendelkezéseinek megfelelően jogosultak.

(2)      Az uniós jog szerint szabad mozgásra jogosultak:

1.      azok az uniós polgárok, akik munkavállalóként kívánnak szövetségi területen tartózkodni, illetve abból a célból, hogy szakmai képzésben vegyenek.

1a.      az álláskereső uniós polgárok, legfeljebb hat hónapig, ezen időtartamot meghaladóan csak abban az esetben tartózkodhatnak szövetségi területen, amennyiben bizonyítani tudják, hogy továbbra is munkát keresnek, és tényleges esélyük van a foglalkoztatásra,

[…]

6.      a 3. és 4. §-ban szereplő feltételeknek megfelelően a családtagok,

[…]

3)      […] Az (1) bekezdésen alapuló jogosultság az egy évnél rövidebb időtartamú keresőtevékenységet követően bekövetkezett, az illetékes munkaügyi központ által megerősített kényszerű munkanélküliség esetén hat hónapig fennmarad.”

11.      A FreizügG 3. §-a következőképpen rendelkezik:

„1)      A 2. § (2) bekezdésének 1–5. pontja szerinti uniós polgárok családtagjait – amennyiben az említett uniós polgárt kísérik, vagy hozzá csatlakoznak – megilleti a 2. § (1) bekezdése szerinti jog. […]

2)      Családtagok:

1.      a 2. § (2) bekezdésének 1–5. és 7. pontja szerinti személyek olyan házastársa, élettársa, és az említett személyek, illetve házastársuk vagy élettársuk olyan lemenő egyenes ági rokonai, akik még nem töltötték be 21. életévüket,

2.      a 2. § (2) bekezdésének 1–5. és 7. pontja szerinti személyek, illetve házastársuk vagy élettársuk olyan felmenő vagy lemenő egyenes ági rokonai, akik e személyek, illetve házastársuk vagy élettársuk megélhetését biztosítják.

[…]

4)      A szabad mozgás jogával rendelkező uniós polgárok gyermekeit, valamint az e gyermekek felett tényleges szülői felügyeletet gyakorló szülőket e gyermekek tanulmányainak befejezéséig megilleti a tartózkodási jog – akár azon uniós polgár halálát vagy (területről való) távozását követően is, akire tekintettel a tartózkodási jogot megszerezték –, amennyiben a gyermekek szövetségi területen tartózkodnak, és oktatási vagy szakképzési intézményt látogatnak.”

II.    Az alapeljárás, az előzetes döntéshozatala előterjesztett kérdések és a Bíróság előtti eljárás

12.      JD lengyel állampolgár, két gyermek apja, akik 2005-ben, illetve 2010-ben születtek. 2012 vagy 2013 óta – amikor hollandiai tartózkodását követően Németországba érkezett – külön él szintén lengyel házastársától, akitől 2019-ben januárjában elvált. Felesége, aki vele azonos időpontban költözött Hollandiából Németországba, 2016 áprilisában visszaköltözött Lengyelországba. 2015 szeptembere óta az apának és két lányának ugyanaz a bejelentett lakcíme Németországban. A két lány legkésőbb 2016 augusztusa óta Németországban járt iskolába. JD 2016-ban és 2017-ben mindkét lánya után megszakítás nélkül gyermekek után járó ellátásban, valamint a család lakóhelye szerinti város által folyósított tartásdíjban részesült.(6)

13.      Ami JD munkavállalói tevékenységét illeti, JD 2009 és 2011 között keresőtevékenységet folytatott Hollandiában. 2013 januárjától 2015 márciusáig nem volt munkája. 2015. március 6-tól 2015. szeptember 1-jéig Németországban dolgozott. 2015. szeptember 1-jétől 2016. január 17-ig nem végzett munkavállalói tevékenységet. 2016. január 18-án teljes munkaidőben munkavállalóként kezdett dolgozni, aminek 2016. október 31-ig kellett volna véget érnie. A 2016. október 4-től 2016. december 7-ig terjedő időszakra munkaképtelenné nyilvánították, miközben 2016. október 29-ig munkabért, majd 2016. december 7-ig a szociális biztonsági rendszer betegszabadság idejére szóló juttatást folyósított. 2017. március 31-én JD munkanélküli-biztosítási járadékban részesült a 2017. február 23. és 2017. augusztus 24. közötti időszakra. 2017. április 13-án JD munkanélküliként való nyilvántartásának lejárta miatt visszavonták az említett ellátások folyósítását. 2017. június 13-án úgy határoztak, hogy a 2017. június 12-től 2017. október 23-ig terjedő időszakra biztosítják JD-nek e támogatások folyósítását.

14.      JD 2018. január 2. óta teljes munkaidőben dolgozik.

15.      2016. szeptember 1-je és 2017. június 7. között JD és lányai az SGB II alapján alapszintű szociális védelmi juttatásokban részesültek. 2017 júniusában JD kérte ezen ellátások fenntartását saját maga és lányai számára. 2017. június 13-án a Jobcenter Krefeld véleményében elutasította ezt a kérelmet, mivel úgy ítélte meg, hogy az SGB II 7. §-a (1) bekezdése második mondata 2. pontjának b) alpontjában előírt kizárást kell alkalmazni, mivel JD már csak álláskeresés céljából tartózkodott Németországban. A Jobcenter Krefeld a 2017. június 13-i panaszra adott véleményében a JD és lányai által e határozattal szemben benyújtott panaszt is elutasította. 2017. július 31-én JD és lányai ezért hatályon kívül helyezés iránti keresetet nyújtottak be a 2017. július 27-i véleményben megerősített 2017. június 13-i véleménnyel szemben, és azt kérték, hogy a 2017. június 8. és 2017. december 31. közötti időszak (a továbbiakban: vitatott időszak) tekintetében alapszintű szociális védelmi juttatások folyósítására kötelezzék a Jobcenter Krefeldet.

16.      2018. május 8-i ítéletével a Sozialgericht Düsseldorf (düsseldorfi szociális ügyek bírósága, Németország) helyt adott a keresetnek, és a Jobcenter Krefeldet arra kötelezte, hogy JD-nek és lányainak biztosítsa a vitatott időszak tekintetében igényelt juttatásokat. Kétségtelen, hogy 2017. július 7-től JD nem hivatkozhatott többé a korábbi munkaviszonyból eredő tartózkodási jogra a FreizügG 2. §-a (3) bekezdése első mondatának 2. pontja vagy második mondata alapján. JD azonban tartózkodási jogát a lányai számára biztosított tartózkodási jogból származtatta a 492/2011 rendelet 10. cikkének megfelelően. Ezt a tartózkodási jogot a Sozialgericht Düsseldorf (düsseldorfi szociális ügyek bírósága) a 2004/38 irányelvben szabályozott tartózkodási jogoktól független, önálló tartózkodási jognak ítélte meg. A 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében előírt egyenlő bánásmódtól való eltérés tehát csak akkor alkalmazható, ha kizárólag a 2004/38 irányelvből eredő tartózkodási jog áll fenn. A contrario, az említett eltérés nem alkalmazható, ha az érintett személy tartózkodási jogát a 492/2011 rendelet 10. cikkére alapítja. Ezen elemzés alapján az elsőfokú bíróság tehát úgy ítélte meg, hogy az SGB II 7. §-a (1) bekezdése második mondata 2. pontjának c) alpontjában előírt kizárást az uniós joggal ellentétesnek kell tekinteni.

17.      2018. július 4-én a Jobcenter Krefeld ezen ítélet ellen fellebbezést nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz.

18.      A kérdést előterjesztő bíróság rámutat, hogy az alapszintű szociális védelmi juttatások a 2004/38 irányelv 24. cikke (2) bekezdésének értelmében vett szociális ellátások,(7) amelyek egyúttal a 883/2004 rendelet 3. cikkének (3) bekezdése és a 70. cikkének (2) bekezdése szerinti különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásnak is minősíthetők,(8) mivel szerepük az, hogy biztosítsák a gyermekek és szüleik megélhetését. A kérdést előterjesztő bíróság szerint ezek az ellátások a 492/2011 rendelet 7 cikkének (2) bekezdése értelmében vett szociális kedvezményeknek is minősülnek.

19.      A kérdést előterjesztő bíróság szerint, ha a nemzeti jogát kellene alkalmaznia, akkor helyt kellene adnia a Jobcenter Krefeld által benyújtott fellebbezésnek. Mindazonáltal felveti az SGB II 7. §-a (1) bekezdése második mondata 2. pontjának c) alpontjában előírt kizárás uniós joggal való összeegyeztethetőségének kérdését. Emlékeztet arra, hogy JD annak ellenére, hogy a vitatott időszakban nem folytatott kereső tevékenységet, nem rendelkezett a megélhetéséhez szükséges eszközökkel, és nem hivatkozhatott sem huzamos tartózkodáshoz való jogra, sem munkavállalói jogállásra, mégis az említett időszakban a 492/2011 rendelet 10. cikkén alapuló, a lányai tartózkodási jogából származó tartózkodási joggal rendelkezett. Márpedig nemzeti szinten vitatott az a kérdés, hogy ilyen esetben alkalmazható-e a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében szabályozott kizárás.

20.      A nemzeti jogalkotó szerint az SGB II 7. §-a (1) bekezdése második mondata 2. pontjának c) alpontjában előírt kizárás összeegyeztethető az uniós joggal, mivel ellenkező esetben a 2004/38 irányelv szabályai kiüresednének. Az említett kizárásnak a nemzeti jogba való bevezetésekor e jogalkotó többek között kiemelte a 2004/38 irányelv (10) preambulumbekezdését, vagyis az irányelv annak elkerülésére irányuló célját, hogy a tartózkodási jogukkal élő személyek a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére indokolatlan terhet jelentsenek, valamint a Bíróság által több alkalommal felidézett, a pénzügyi egyensúly megőrzésére irányuló célt.(9) Ezért ezt a kizárást ki lehetett kiterjeszteni azokra az uniós polgárokra is, akiknek a tartózkodási joga a 492/2011 rendelet 10. cikkén alapul, anélkül, hogy ezt a nemzeti jogalkotó az uniós joggal ellentétesnek találta volna. Létezik egy olyan ítélkezési irányzat, amely ezt a logikát követi, megállapítva, hogy a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében előírt kivétel hatálya nem korlátozódik ezen irányelvre, és hogy e cikk az EUMSZ 18. cikk alóli kivételnek is minősül abban az esetben, ha a tartózkodási jog a 492/2011 rendelet 10. cikkén alapul. Ezt megerősíti a Bíróság ítélkezési gyakorlata, mivel a Bíróság az Alimanovic ügyben nem követte a főtanácsnoki indítványt(10) és nem végzett külön vizsgálatot annak figyelembevétele alapján, hogy fennállt egy olyan tartózkodási jog, amely nem a 2004/38 irányelven alapult.

21.      Úgy tűnik azonban, hogy ezt a felfogást nem osztja valamennyi nemzeti bíróság, amelyek közül egyesek eltérően értelmezik az Alimanovic ítéletet,(11) és úgy ítélik meg, hogy a Bíróság a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdését kizárólag az említett irányelven alapuló tartózkodási joggal összefüggésben alkalmazta. Abban a kérdésben tehát nem született döntés, hogy ezen irányelv 24. cikkének (2) bekezdése alkalmazható-e olyan uniós polgárra, aki a 492/2011 rendelet 10. cikke alapján rendelkezik tartózkodási joggal. Ezenkívül e bíróságok véleménye szerint a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdését, mint a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve alóli kivételt, szigorúan, kizárólag az irányelv hatályának korlátai között kell értelmezni.

22.      A kérdést előterjesztő bíróság ezzel a második elemzéssel ért egyet, amelyet szerinte az is alátámaszt, hogy a 492/2011 rendelet 10. cikkén alapuló tartózkodási jog nem függ a 2004/38 irányelvben foglalt feltételek teljesítésétől. Ezenkívül a JD által igényelt ellátásokat a 492/2011 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése értelmében vett szociális kedvezményeknek kell tekinteni, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy az említett ellátások nem állnak kapcsolatban az iskolai tanulmányokkal vagy a képzésekkel. Márpedig az egyenlő bánásmódot a szociális kedvezmények területén az említett cikk értelmében biztosítani kell. A Bíróság ezenkívül már kimondta, hogy a 2004/38 irányelv nem korlátozhatja a 492/2011 rendelet 10. cikkének hatályát.(12) Végül a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy noha a 492/2011 rendelet elfogadásakor erre lehetősége lett volna, az uniós jogalkotó mégsem iktatott be az említett rendeletbe olyan rendelkezést, amelynek arra kellett volna késztetnie a Bíróságot, hogy módosítsa a korábbi rendelet alapján kialakított ítélkezési gyakorlatát annak érdekében, hogy kifejezetten kizárja az egyenlő bánásmód alól azokat az állampolgárokat, akiknek a tartózkodási joga kizárólag a 492/2011 rendelet 10. cikkén alapul.

23.      E körülmények között a Landessozialgericht Nordrhein-Westfalen (Észak-Rajna–Vesztfália tartományi szociális ügyek felsőbírósága, Németország) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és a Bíróság Hivatalához 2019. február 25-én érkezett határozatával előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)      Összeegyeztethető-e a 492/2011 rendelet 7. és  10. cikkével összefüggésben értelmezett EUMSZ 18. cikk szerinti egyenlő bánásmód követelményével a 492/2011 rendelet 10. cikke alapján fennálló tartózkodási joggal rendelkező uniós polgároknak a [2004/38] irányelv 24. cikkének (2) bekezdése értelmében vett szociális segítségnyújtási ellátásokra való jogosultságának kizárása?

a)      A 492/2011 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése értelmében vett szociális kedvezménynek minősül-e a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdése értelmében vett szociális segítségnyújtási ellátás?

b)      Alkalmazandó-e a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében foglalt korlátozó szabály a 492/2011 rendelet 7. és 10. cikkével összefüggésben értelmezett EUMSZ 18. cikk szerinti egyenlő bánásmód követelményére?

2)      Összeegyeztethető-e a 883/2004 rendelet 4. cikkével összefüggésben értelmezett EUMSZ 18. cikk szerinti egyenlő bánásmód követelményével az uniós polgároknak a 883/2004 rendelet 3. cikkének (3) bekezdése és 70. cikkének (2) bekezdése értelmében vett különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokból való kizárása, ha e polgárok a 492/2011 rendelet 10. cikkéből eredő tartózkodási joggal rendelkeznek, és a 883/2004 rendelet 3. cikkének (1) bekezdése értelmében vett szociális biztonsági vagy családi ellátási rendszerbe tartoznak?”

24.      Írásbeli észrevételeket a Jobcenter Krefeld, a német és a lengyel kormány, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő, és a 2020. február 26-i tárgyaláson mindegyikük előadta szóbeli észrevételeit is.

III. Elemzés

A.      A szóban forgó ellátások minősítésével kapcsolatos előzetes megjegyzések

25.      Amint arra a kérdést előterjesztő bíróság emlékeztetett, nem ez az első alkalom, hogy a Bíróságnak az SGB II. 7. §-a (1) bekezdése második mondata 2. pontjának c) alpontjában előírt ellátások nyújtásának feltételeiről kell határoznia, így a Bíróság ezeket az ellátásokat különböző másodlagos jogi normák alapján már minősítette, amelyek a jelen ügy eldöntése szempontjából relevánsnak bizonyulhatnak.

26.      Emlékeztetek tehát arra, hogy a szóban forgó ellátások a 883/2004 rendelet 70. cikkének (2) bekezdése értelmében vett, és a 883/2004 rendelet X. mellékletében ekként megemlített „különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásoknak” minősíthetők.(13)

27.      A szóban forgó ellátások egyúttal 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdése szerinti „szociális segítségnyújtási ellátások” fogalmába is beletartoznak. Ez a fogalom ugyanis az állami hatóságok által nemzeti, regionális vagy helyi szinten felállított ellátási rendszerek összességére vonatkozik, amelyekhez olyan egyén folyamodhat, aki nem rendelkezik a saját maga és családtagjai eltartásához elegendő forrásokkal, és e ténynél fogva tartózkodási ideje alatt terhet jelenthet a fogadó tagállam költségvetésére, ami az adott tagállam által nyújtható támogatások általános szintjére is hatással lehet.(14)A Bíróság azt is megállapította, hogy a szóban forgó ellátások fő feladata „az emberi méltóságnak megfelelő életvitel folytatásához szükséges minimális létfenntartási eszközök biztosítása”(15).

28.      Még az a kérdés maradt hátra, hogy a szóban forgó ellátások a 492/2011 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése értelmében vett szociális kedvezménynek minősíthetők-e. E tekintetben a Bíróság ítélkezési gyakorlatából egyértelműen kitűnik, hogy e rendelkezés értelmében a „szociális kedvezmény” fogalma „minden olyan kedvezményt magában foglal – függetlenül attól, hogy az a munkaszerződéshez kapcsolódik-e, vagy sem –, amelyet általában a hazai munkavállalók esetében, objektív munkavállalói minőségük folytán vagy az állam területén való lakóhellyel rendelkezés egyszerű ténye alapján elismernek, és e fogalomnak a más tagállamok állampolgárságával rendelkező munkavállalókra való kiterjesztése következésképpen alkalmasnak tűnik az Unión belüli mobilitásuk megkönnyítésére […] ennélfogva pedig a fogadó tagállamba való integrációjukra”(16). A kérdést előterjesztő bíróság szerint a szóban forgó ellátások, amelyek annak biztosítását szolgálják, hogy a gyermek és az iskolai vagy szakképzés során a tényleges felügyeletet gyakorló szülei megélhetését biztosítsák, valóban ilyen kedvezménynek minősülnek(17).

29.      Amint arra a Bizottság – véleményem szerint helyesen – rámutatott, az SGB II. 7. §-a (1) bekezdése második mondata 2. pontjának c) alpontja által nyújtott alapszintű szociális védelem – tekintve, hogy a munkaképesség fennállásától függ – összefügg azzal a ténnyel, hogy a jogosult munkavállaló volt a múltban, olyan jelenlegi munkavállaló, aki nem rendelkezik elegendő jövedelemmel, illetve munkavállaló lesz a jövőben. Legalább az általam imént felsorolt első két esetben a szóban forgó ellátáshoz való jogosultság az azt kérelmező személy – akár múltbeli – munkavállalói jogállásához kapcsolódik. Végül megemlítem, hogy a Bíróság korábban már – a 492/2011 rendeletet megelőző – 1612/68/EGK rendelet(18) értelmében vett szociális kedvezménynek minősített egy minimum megélhetési jövedelmet általában biztosító szociális ellátást.(19) E körülmények között el kell tehát ismerni, hogy a szóban forgó ellátások a 492/2011 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „szociális kedvezmények” fogalmába is tartoznak, különösen akkor, ha – amint azt a Bíróság több alkalommal tette – figyelembe vesszük ezen védelem integrációs funkcióját, amelyre később még visszatérek.(20)

30.      Ezt követően rátérek az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések elemzésére.

B.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről

31.      JD-nek és lányainak a megélhetési költségeket fedező ellátásokból való kizárása állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetésnek minősül. Ezen előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekkel, amelyek együttes vizsgálatát javaslom, a kérdést előterjesztő bíróság arra kéri a Bíróságot, hogy adott esetben egymást követően vizsgálja meg a vitatott időszakban a megélhetési költségeket fedező ellátások JD és két lánya számára történő nyújtásának, vagyis az egyenlő bánásmódhoz való jog alapügyben történő elismerésének különböző lehetséges alapjait.

32.      Az ilyen elemzés azonban nem lenne hasznos, ha a Bíróságnak úgy kellene határoznia, hogy az alapügyben szóban forgó helyzet mindenképpen az egyenlő bánásmód alóli, a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében előírt kivétel körébe tartozik. Annak vizsgálata előtt tehát, hogy a 492/2011 rendelet 10. cikkében elismert tartózkodási jog hatálya kiterjed-e a szóban forgó ellátásokhoz való hozzáférés feltételeivel kapcsolatos egyenlő bánásmódhoz való jogra is, mindenekelőtt ki kell fejtenem azokat az okokat, amelyek miatt véleményem szerint a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdése nem alkalmazható. Tekintettel azokra a következtetésekre, amelyeket a 492/2011 rendelet 10. cikkének elemzéséből levonni fogok, úgy tűnik szükségtelen a 883/2004 rendelet külön vizsgálata.

1.      A 2004/38 irányelv 24. cikke (2) bekezdésének az alapügyben szóban forgó helyzetre való alkalmazhatatlanságáról

33.      A felek által nem vitatott, hogy JD a vitatott időszakban a 492/2011 rendelet 10. cikkén alapuló, a fogadó tagállamban kötelező iskolai tanulmányait folytató két lánya tartózkodási jogából származó tartózkodási joggal rendelkezett. Az is kétségtelen, hogy a vitatott időszakban JD elveszítette munkavállalói jogállását, és állást keresett.

34.      A 2004/38 irányelv 24. cikke az egyenlő bánásmódról szól. Az első bekezdése szerint ilyen egyenlőség megilleti „az [említett] irányelv alapján a fogadó tagállam területén tartózkodó valamennyi uniós polgárt”, de csak „[a] Szerződésben és a másodlagos jogban kifejezetten előírt különleges rendelkezésekre is figyelemmel”. Ezzel összefüggésben (2) bekezdése kifejezetten előírja az egyenlő bánásmód elvétől való eltérést, mivel a fogadó tagállam a megállapított időszakokban nem köteles szociális segítségnyújtási ellátásra való jogosultságot biztosítani „a munkavállalókon, önálló vállalkozókon, e jogállásukat megtartó személyeken és családtagjaikon kívüli személyeknek”.

35.      A német kormány, amelyhez a Jobcenter Krefeld érvelésével részben csatlakozik, lényegében azt állítja, hogy függetlenül attól, hogy JD németországi tartózkodási joga a 2004/38 irányelven(21) is alapult, mivel a vitatott időszakban kizárólag álláskeresés céljából tartózkodott Németországban, ezen irányelv 24. cikkének (2) bekezdése átfogó rendelkezésként működik, amely kimerítő jelleggel szabályozza a szociális segítségnyújtási ellátások terén az egyenlő bánásmód kérdését, és ezáltal túllépi a 2004/38 irányelv jogszabályi keretét. Nincs tehát jelentősége annak, hogy JD tartózkodási jogának jogalapja a 492/2011 rendelet 10. cikke, mivel a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdése mindenképpen kizárja a szociális segítségnyújtási ellátásokkal kapcsolatos egyenlő bánásmód kedvezményéből azokat az uniós polgárokat, akik már nem minősülnek munkavállalónak. A 2004/38 irányelv 24. cikke (2) bekezdése alkalmazásának kizárása egy olyan esetben, mint JD esete, a lényegétől fosztaná meg az e rendelkezésben előírt korlátozást, valamint azt a mozgásteret, amelyet az irányelv szükségszerűen biztosít azon tagállamok számára, amelyeknek védekezniük kell a szociális turizmussal szemben, megakadályozva azt, hogy a gazdaságilag inaktív uniós polgárok indokolatlan terhet jelentsenek a nemzeti szociális biztonsági rendszerek számára. Az említett rendszereknek a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében szereplő kivétel által megvalósított védelmi mechanizmusának veszélyeztetéséhez elegendő lehet ugyanis, ha az említett polgárok gyermekeik fogadó tagállamban folytatott kötelező iskolai tanulmányainak folytatására hivatkoznak. Végül, a német kormány szerint a Bíróság az Alimanovic ítéletében(22) már döntött ebben a kérdésben. Márpedig ezen ítélet keretében, amelynek ténybeli és jogi háttere minden tekintetben összevethető a jelen ügy hátterével, a Bíróság nem vetette el a 2004/38 irányelv 24. cikke (2) bekezdésének alkalmazását, jóllehet a migráns munkavállalói minőséggel nem rendelkező érintett uniós polgárok a 492/2011 rendelet 10. cikke alapján is rendelkeztek tartózkodási joggal.

36.      Nem értek egyet ezekkel az érvekkel.

37.      A szóhasználat szempontjából először is a 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdése „[a] Szerződésben és a másodlagos jogban kifejezetten előírt különleges rendelkezésekre is figyelemmel” rögzíti a fogadó tagállam területén tartózkodó uniós polgárokra vonatkozó egyenlő bánásmód elvét. Itt tehát ugyanazokról a korlátokról van szó, mint amelyek között a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében foglalt, az említett elvtől való eltérés érvényesül. Ezenkívül a 24. cikkben az elsődleges vagy másodlagos jog más rendelkezéseire történő ezen hivatkozás nehezen egyeztethető össze az egyenlő bánásmódhoz való jog kimerítő és átfogó harmonizációjával.

38.      Ezt követően, rendszertani szempontból nem lehet olyan valószínűsítő körülményt találni, amely a 2004/38 irányelv 24. cikkének kizárólag ezen irányelven túlterjedő alkalmazására utalna. Ha ismét visszatérünk az említett irányelv 24. cikke (2) bekezdésének szövegére, ez utóbbi rendelkezés – az irányelv más rendelkezéseire hivatkozással – a benne foglalt eltérést magának az irányelvnek a hatályából eredezteti. Szintén ellentmond az egyenlő bánásmódhoz való jog 2004/38 irányelv általi teljes és átfogó harmonizációjának egy, a munkavállalókra vonatkozó, a szociális kedvezményekkel kapcsolatos egyenlő bánásmódról szóló rendelkezés fenntartása a 492/2011 rendeletben.

39.      Végül, teleológiai szempontból szintén úgy látom, hogy az uniós jogalkotó által követett, majd a német jogalkotó és a német kormány által hivatkozott jogszerű cél önmagában nem indokolhatja valamely másodlagos jogi norma másik normatív összefüggésben történő átvételét. Egyébiránt jelentősen gyengíti a német kormány érvelését az, hogy sem az írásbeli észrevételeiben, sem a tárgyaláson – holott a Bíróság éppen ezzel kapcsolatban intézett kérdést hozzá – nem tudott – jóllehet a szociális turizmus forgatókönyvét alkalmazta – olyan pontos számadatokat szolgáltatni, amelyek alkalmasak annak a veszélynek a bemutatására, amelyet a német szociális biztonsági rendszer számára a 2004/38 irányelv 24. cikke (2) bekezdésének olyan értelmezése jelent, amely szerint e rendelkezés nem alkalmazható, ha az érintett uniós polgár nem az említett irányelv alapján rendelkezik tartózkodási joggal.

40.      Ehhez még három megjegyzést szeretnék fűzni.

41.      Egyfelől az az érv, amely szerint a 492/2011 rendelet szerinti tartózkodási jog nem állhat fenn anélkül, hogy azt a 2004/38 irányelven alapuló tartózkodási jog szükségképpen megelőzte volna, nem foszthatja meg az említett rendeletet szabályozási autonómiájától. Ezzel kapcsolatban elegendő azt megállapítani, hogy – amint arra a későbbiekben emlékeztetek majd – a 492/2011 rendelet 10. cikke szerinti tartózkodási jog esetén nem kell teljesülniük a 2004/38 irányelvben a gazdaságilag inaktív uniós polgárok tekintetében hagyományosan előírt feltételeknek.

42.      Másfelől, bár a fenti indokok önmagukban amellett szólnak, hogy 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében előírt eltérés hatálya kizárólag ezen irányelvre korlátozódik, hozzáteszem, hogy – amint azt a Bizottság helyesen hangsúlyozta – az uniós jogban minden eltérést engedő rendelkezést megszorítóan kell értelmezni. Ezen értelmező elvet egyébként a Bíróság éppen a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdése kapcsán már alkalmazta, amikor kimondta, hogy „[m]int az EUMSZ 18. cikkben előírt egyenlő bánásmód elve alóli kivételt – amely elvnek a 2004/38 irányelv 24. cikke (1) bekezdése csupán különös kifejeződése – e 24. cikk (2) bekezdését megszorítóan kell értelmezni”(23).

43.      Végül, ami az Alimanovic ítélet(24) precedensértékét illeti, ezen ítéletet a 40. pontja alapján kell értelmezni, amelyben a Bíróság emlékeztetett arra, hogy az ügyet elbíráló, kérdést előterjesztő bíróság úgy ítélte meg, hogy „N. Alimanovic és lánya, Sonita tartózkodási joga az álláskeresői minőségükön alapul, és e tekintetben e bíróság kötve van az érdemi határozatot hozó bíróság által megállapított tényálláshoz”. Az ítélet erősen formális értelmezésének olvasatának elfogadása esetén kifogásolni lehetne, hogy ez a 40. pont mindazonáltal az ítélet azon részét vezeti be, amely az akkor szóban forgó – és a jelen ügyben vizsgáltakkal megegyező – ellátások minősítéséről szól. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a 40. pontban foglalt pontosítás jogilag nincs hatással maguknak a szolgáltatásoknak a minősítésére, így az e pontból levonandó tanulságok nem korlátozódnak az ítélet ezen részére(25).

44.      A Bíróság az Alimanovic ítéletben(26) egyszer sem tér el az említett ítélet 40. pontjában szereplő előfeltevéstől. Így nem hivatkozik arra – a jóllehet csak a főtanácsnok által másodlagosan megemlített(27) – esetre, amelyben N. Alimanovic és lánya tartózkodási joga a 492/2011 rendelet. 10. cikkén alapulhat.

45.      Az Alimanovic ítélet(28) 40. pontja tehát azzal a hatással jár, hogy ezen ítélet hatályát azokra az uniós polgárokra korlátozza, akik kizárólag a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontja alapján rendelkeznek tartózkodási joggal. Ebben az ítéletben a Bíróság nem határozott a jelen ügyben szereplő egyedi esetről, mivel az akkor elé terjesztett kérdéseknek ez egyszerűen nem képezte a tárgyát.(29)

46.      Mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy a Bíróság az Alimanovic ítéletében(30) egyértelmű kapcsolatot állapított meg a 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdésében előírt egyenlő bánásmód alkalmazása és – a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontján alapuló tartózkodási jog kivételével(31) – a 2004/38 irányelven alapuló tartózkodási jog között.(32)

47.      Ezért, ha egyszerűen azt kellene megállapítani, hogy JD a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontja alapján tartózkodási joggal rendelkezik, akkor ez utóbbi nem hivatkozhatna az egyenlő bánásmódra. Mindazonáltal, amint azt az előzőekben bemutattam, a 2004/38 irányelv 24. cikkének nem az a célja, hogy szabályozza az egyenlő bánásmód elvének olyan uniós polgárra történő alkalmazása kérdését, aki a 492/2011 rendelet 10. cikke alapján rendelkezik tartózkodási joggal.(33)

2.      A 492/2011 rendelet 10. cikkén alapuló tartózkodási jog hatályáról

48.      Miután az alapügyben szereplő helyzetben elvetettem a 2004/38 irányelv 24. cikke (2) bekezdésének alkalmazását, azt kell még megvizsgálni, hogy JD és lányai hivatkozhatnak-e az alapszintű szociális védelmi juttatásokhoz való hozzáféréssel kapcsolatos egyenlő bánásmódhoz való jogra. Mivel ez utóbbiak a 492/2011 rendelet 10. cikkén alapuló tartózkodási joggal rendelkeznek, azt kell meghatározni, hogy az ilyen egyenlő bánásmód – adott esetben más jogi normákkal együttesen értelmezve – származhat-e magából a rendeletből.

49.      Miután emlékeztetek a Bíróság által 492/2011 rendelet 10. cikkének tulajdonított hatályra, két olyan lehetséges utat javaslok, amely annak megállapításához vezet, hogy a jelen ügyben el kell ismerni az egyenlő bánásmódhoz való jogot.

a)      A 492/2011 rendelet 10. cikke a Bíróság ítélkezési gyakorlatában

50.      Emlékeztetek arra, hogy a 492/2011 rendelet 10. cikke megegyezik az 1612/68 rendelet 12. cikkével, így a Bíróság ez utóbbi rendelkezés értelmezésére vonatkozó ítélkezési gyakorlata értelemszerűen alkalmazható az előbbi rendelkezés értelmezésére.(34)

51.      A Bíróság megállapította, hogy az 1612/68 rendelet célja, azaz a munkavállalók szabad mozgásának „a szabadság és a méltóság elvével összhangban történő biztosítása szükségessé teszi, hogy a közösségi munkavállaló családjának a fogadó államba történő beilleszkedése a lehető legkedvezőbb feltételekkel történjen”(35), és alapvető fontosságúnak tekintette azt a kapcsolatot, amely az ilyen beilleszkedés sikere és a migráns munkavállalók gyermekeinek azon lehetősége között áll fenn, hogy a fogadó tagállamban lehetőségük legyen megkezdeni és folytatni a kötelező iskolai tanulmányaikat.(36)

52.      Szintén ebből a célból a 492/2011 rendelet 10. cikkében szereplő oktatáshoz való jog jogosultjainak körét tágan fogalmazták meg, mivel lehetnek olyan gyermekek, akik saját jogon nem uniós polgárok és egyúttal nem migráns munkavállaló és házastársának közös gyermekei.(37) A migráns munkavállaló és házastársának válása, amelynek következtében a munkavállaló visszatér származási államába, míg házastársa a fogadó tagállamban marad, nem teszi kétségessé a gyermeknek ez utóbbi államban fennálló oktatáshoz való jogát.(38) Ugyanígy, az a tény, hogy egy szülő, akinek a gyermekeinek az oktatáshoz való joga eredetileg e szülő jogán alapult, elvesztette munkavállalói minőségét, nincs hatással e gyermekek említett jogára.(39)

53.      A 492/2011 rendelet 10. cikkében előírt oktatáshoz való jog tényleges érvényesülésének biztosítása érdekében e jogot szükségszerűen a gyermekek számára elismert, kapcsolódó tartózkodási jognak kell kísérnie.(40)

54.      A fentiekből következik, hogy a munkavállalói jogállás megszerzése keletkezteti e munkavállaló gyermekei számára az oktatáshoz való jogot, és így a 492/2011 rendelet 10. cikkéből eredő tartózkodási jogot. Miután azonban az e jog elismeréséhez szükséges feltételek teljesülnek, e jog „önállósul” annak érdekében, hogy fokozottan védje a gyermekek jogi helyzetét, akiktől már nem csak azt követelik meg, hogy a fogadó tagállamban lakjanak, és ott iskolába járjanak.(41)

55.      A gyermekek helyzetének e fokozott jogi védelme közvetve hatással van a felügyeleti jogot gyakorló szülő helyzetére. Ezért, jóllehet a gyermekeknek a 492/2011 rendelet 10. cikkén alapuló tartózkodási joga az egyik szülőjének egy adott időpontban fennálló munkavállalói minőségével kapcsolatban jön létre, a felügyeletet gyakorló szülő tartózkodási joga a munkavállalói jogállás elvesztése után, vagy e jogállás hiányában is fennmaradhat mindaddig, amíg a gyermekek kötelező iskolai tanulmányaikat folytatják. Ha egy nyelvtani jellegű metaforát kellene használnom: a szülő, aki a főmondat volt, mellékmondattá, az eredetileg mellékmondatként megjelenő gyermek pedig főmondattá válik. Így a Bíróság megállapította, hogy olyan esetben, amikor a gyermekeket a 492/2011 rendelet 10. cikke értelmében megilleti a tanulmányaik fogadó tagállamban való folytatásának joga, „a fogadó államban a gyermekeik kötelező iskolai tanulmányainak folytatása idejére való további tartózkodás lehetőségének megtagadása a [a szüleiktől] megfoszthatja az említett gyermekeket a[z uniós] jogalkotó által számukra biztosított jogtól”(42). Miután emlékeztetett arra, hogy az 1612/68 rendeletet az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény(43) 8. cikkében előírt családi élet tiszteletben tartásának követelménye tükrében kell értelmezni, a Bíróság kimondta, hogy „[a] migráns munkavállaló gyermekét az 1612/68 rendelet 12. cikke alapján megillető azon jog, hogy a fogadó tagállamban a képzéseken a lehető legjobb feltételekkel vehessen részt, szükségszerűen magában foglalja az említett gyermek arra vonatkozó jogát, hogy a felügyeletét ténylegesen ellátó személy elkísérje, és ennek megfelelően ennek a személynek lehetősége legyen arra, hogy tanulmányai folytatása alatt vele tartózkodjon az említett tagállamban. A tanulmányainak a fogadó tagállamban való folytatásához való jogát gyakorló gyermek tényleges felügyeletét ellátó szülő vonatkozásában a tartózkodási engedély megadásának elutasítása e jogot sértené”(44). A Bíróság arra is rámutatott, hogy tekintettel az 1612/68 rendelet és különösen annak 12. cikke szövegkörnyezetére és az általa követett célokra, azt nem lehet megszorítóan értelmezni, és nem szabad semmilyen esetben sem megfosztani hatékony érvényesülésétől.(45) Az 1612/68 rendelet 12. cikke alapján az oktatáshoz való joggal rendelkező, kötelező iskolai tanulmányait végző gyermek tényleges felügyeletét ellátó szülőt tehát megilleti a gyermeke tartózkodási jogából származó tartózkodási jog, még akkor is, ha – amint arra emlékeztettem – az említett szülő nem európai uniós polgár, vagy már nem migráns munkavállaló a fogadó tagállamban(46).

56.      Végül, az 1612/68 rendelet 12. cikkére vonatkozó későbbi ítélkezési gyakorlata kidolgozása során a Bíróság úgy ítélte meg, hogy „egy másik tagállam azon állampolgárának gyermekei, aki a fogadó tagállamban munkaviszonyban áll vagy állt, valamint az ilyen gyermekek felügyeletét ténylegesen ellátó szülő a fogadó tagállamban kizárólag az 1612/68 rendelet 12. cikke alapján fennálló tartózkodási jogukra anélkül hivatkozhatnak, hogy kötelesek lennének a 2004/38 irányelvben meghatározott feltételeket teljesíteni”(47). A Bíróság különösen azt állapította meg, hogy az 1612/68 rendelet 12. cikkének szövege nem teszi függővé a gyermekek és a felügyeletüket ellátó szülő tartózkodási jogát a gazdasági önállóságuktól, vagyis attól, hogy rendelkeznek-e megfelelő anyagi fedezettel és teljes körű egészségbiztosítással a fogadó tagállamban, valamint azt, hogy egy ilyen követelmény nem következik a Bíróság ítélkezési gyakorlatából.(48)

57.      Az általam leírt ítélkezési gyakorlat kialakítása tehát három lépésben zajlott: először is azt az elgondolást kellett követni, hogy az 1612/68 rendelet 12. cikkében előírt oktatáshoz való jognak szükségszerűen együtt kell járnia a gyermekek önálló tartózkodási jogának elismerésével. Ezt követően az oktatáshoz való jog tényleges érvényesülésének követelménye indokolta az e gyermekek felügyeletét ellátó szülők származékos tartózkodási jogának elismerését. Végül, a kötelező iskolai tanulmányaikat folytató gyermekek jogi helyzetének biztonságossá tétele szükségessé tette, hogy mind a gyermekek önálló tartózkodási joga, mind a szülők származékos tartózkodási joga függetlenné váljon a gazdasági önállóság feltételétől.

58.      A jelen ügy lehetőséget kínál a Bíróság számára, hogy új szakaszba lépjen a 492/2011 rendelet 10. cikkéhez kapcsolódó jogállás kialakítása során.

b)      A 492/2011 rendelet 10. cikkén alapuló tartózkodási jog, valamint az alapszintű szociális védelmi juttatásokhoz való hozzáférés terén az egyenlő bánásmódhoz való jog: a logikus következmény

59.      Amint azt jeleztem, véleményem szerint két lehetséges elemzési irányvonal létezik aszerint, hogy JD-t (első eset), vagy a két lányát (második eset) tekintjük-e az egyenlő bánásmódhoz való jog jogosultjának.

1)      Első eset: a 492/2011 rendelet 7. cikke mint a JD-t megillető egyenlő bánásmódhoz való jog alapja

60.      Amint azt már kellőképpen kifejtettem, JD a 492/2011 rendelet 10. cikkén alapuló, a lányai tartózkodási jogából származó tartózkodási joggal rendelkezik.

61.      A 492/2011 rendelet az EUMSZ 18. cikkben foglalt egyenlő bánásmód elvének különös kifejeződését tartalmazza a 7. cikkében, amely a (2) bekezdésében előírja, hogy valamely tagállamnak egy másik tagállam területén foglalkoztatott állampolgárát a hazai munkavállalókkal azonos szociális kedvezmények illetik meg.

62.      Nem hagyható azonban figyelmen kívül az, hogy e 7. cikkel kezdődik a 492/2011 rendelet „Foglalkoztatás és egyenlő bánásmód” című 2. szakasza. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy e cikk szövege kifejezetten „[a] munkavállalóra” vonatkozik, amely minőséggel JD már nem rendelkezik.

63.      Ugyanakkor nem zárható ki e rendelkezés tág értelmezése. Kétségtelen, hogy a 492/2011 rendelet 7. cikke – az ugyanezen rendelet 10. cikkével ellentétben – nem említi az olyan tagállami állampolgárt, aki alkalmazásban áll vagy állt, mindazonáltal a 492/2011 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének szövegéből az következik, hogy a nyújtott védelem túlmutat az említett munkavállaló által foglalkoztatásban töltött időszakon, és talán azon az időszakon is, amely során munkavállalói minőséggel rendelkezik. Emlékeztetőül, a 492/2011 rendelet 7. cikkének (1) bekezdése rögzíti az egyenlő bánásmódhoz való jogot „különösen, ami […] a munkaviszony megszüntetését és munkanélkülivé válás esetén az […] újrafoglalkoztatást illeti”(49).

64.      Egyébiránt, noha a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy azon uniós polgárok esetében, akik kizárólag álláskeresés céljából mennek más tagállamba, nem hivatkozhatnak az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdésében előírt egyenlő bánásmód elvére, ezzel szemben azok, akik a munkaerőpiacra már bejutottak, ezt nyilvánvalóan megtehetik(50).

65.      A jelen ügyben az egyenlő bánásmódhoz való jog azon alapuló elismerése, hogy a kérelmező egy volt munkavállaló – nem pedig olyan állampolgár, aki kizárólag álláskeresés céljából, anélkül ment más tagállamba, hogy ténylegesen belépett volna a munkaerőpiacra –, lehetővé teszi annak elkerülését, hogy a szociális ellátást minden olyan polgárra kiterjesszék, aki egyébként megelégedhetne azzal, hogy egy másik tagállamban tényleges munkakeresés nélkül a szabad mozgáshoz való jogát gyakorolja, és aki ezt követően e tagállamban a gyermekei tanulmányai idejére szóló tartózkodási jog megszerzése és szociális ellátások igénybe vétele céljából gyermekeit haladéktalanul beíratná az iskolába.(51)

66.      Másként fogalmazva, a 492/2011 rendelet 7. cikkének javasolt értelmezése kétségtelenül arra kötelezné a tagállamokat, hogy segítséget nyújtsanak a gazdaságilag inaktív volt munkavállalóknak, miközben e tagállamok mégis megőriznék azon jogukat, hogy megtagadják az ilyen támogatást azoktól a szabad mozgáshoz való jogukkal élő uniós polgároktól, akik úgy döntenek, hogy inaktívak maradnak, és akik ezen a címen nem élhetnek az e rendelkezés által nyújtott védelemmel. Ezt az értelmezést ezenkívül a 492/2011 rendelet és a 2004/38 irányelv között fennálló normatív autonómia is lehetővé teszi.

67.      Meg kell még bizonyosodni arról, hogy indokolható-e a hátrányos megkülönböztetés.(52) E tekintetben, noha a német jogalkotó által követett cél legitimitásához – tekintettel arra, hogy az uniós jogalkotó által kitűzött célhoz kapcsolódik – nem férhet kétség, az említett hátrányos megkülönböztetés nem állja ki az arányosság próbáját, mivel az SGB II 7. §-a (1) bekezdése második mondata 2. pontjának c) alpontja a 492/2011 rendelet 10. cikke alapján tartózkodási joggal rendelkező valamennyi állampolgár szisztematikus, az említett állampolgárok egyéni helyzetének, és különösen a fogadó tagállam munkaerőpiacával fenntartott kapcsolatok, valamint ezen államban fennálló társadalmi kapcsolatok jellegének és intenzitásának figyelembevétele nélkül történő kizárását eredményezi.

68.      Az ilyen elemzésből tehát az következik, hogy a 492/2011 rendelet 7. cikkének (2) bekezdését és 10. cikkét úgy kell értelmezni, hogy el kell ismerni a szociális kedvezményekkel – így az alapszintű szociális védelmi juttatásokkal – kapcsolatos egyenlő bánásmódhoz való jogot az olyan egykori migráns munkavállaló esetén, akinek gyermekei a fogadó tagállamban folytatják kötelező iskolai tanulmányaikat, és az említett rendelet 10. cikke alapján tartózkodási joggal rendelkeznek.

2)      Második eset: az oktatáshoz való jog mint a szociális ellátásokkal kapcsolatos egyenlő bánásmódhoz való jog alapja.

69.      Véleményem szerint ugyanerre a – JD-t és a két lányát megillető, a vitatott ellátásokhoz való hozzáférésre irányuló jog fennállására vonatkozó – következtetésre lehet jutni akkor is, ha ezúttal a gyermekek jogai állnak a középpontban.

70.      A Bíróság fentiekben felidézett ítélkezési gyakorlata szerint a 492/2011 rendelet 10. cikkét nem lehet szigorúan értelmezni, és hatékony érvényesülését biztosítani kell; magát a rendeletet pedig a családi élet tiszteletben tartására vonatkozó, az Európai Unió Alapjogi Chartájának 7. cikkében előírt követelmény fényében kell értelmezni.

71.      Ilyen körülmények között mi marad az oktatáshoz való jogból – amely mindenki szerint megilleti JD két lányát –, ha a szóban forgó ellátásokhoz való hozzáférés jogát velük és az apjukkal szemben meg kellene tagadni?

72.      Elvi szempontból elismerem, hogy a tartózkodási jog nem szükségszerűen esik egybe az ezen ellátásokhoz való hozzáférés jogával. Azonban végső soron funkcionális szempontból milyen valós – tényleges – hatállyal bír a Bíróság ítélkezési gyakorlata, amely jelentős mértékben törődik a migráns munkavállalók gyermekeinek sorsával, és amely a felügyeletet ellátó szülő tartózkodási jogát nem köti ahhoz a feltételhez, hogy megfelelő anyagi fedezettel és teljes körű egészségbiztosítással rendelkezzen, amennyiben ennek a Bíróságnak most úgy kellene határoznia, hogy ez a szülő, aki nélkülözhetetlen ahhoz, hogy végigkísérje e gyermekeket a kötelező iskolai tanulmányaik során, nem jogosult állami szociális ellátást igényelni?

73.      Önáltatás, jogi fikció lenne annak megállapítása, hogy az oktatáshoz való jog tényleges lehet pusztán amiatt, hogy a gyermekek szülői felügyeletét ellátó gondozó szülőnek tartózkodási jogot biztosítanak anélkül, hogy e joghoz szociális ellátás is társulna. Ezért éppen azt javaslom a Bíróságnak, hogy tegyen ez irányú lépéseket.

74.      A 492/2011 rendelet 10. cikke az oktatáshoz való jognak „a [tag]állam saját állampolgáraiéval azonos feltételekkel”(53) történő biztosítását írja elő. Ha a tanulmányait végző gyermeknek a fogadó tagállam állampolgárságával rendelkező segítségre szoruló szülei jogosultak a szociális ellátásra annak érdekében, hogy biztosítsák a méltó életfeltételeket és oktatást e gyermek, és ennek következtében e családi egység számára, és tekintve, hogy a rászorultság nyilvánvalóan akadálya valamennyi gyermek oktatásban való részvételének, a szociális ellátáshoz való jogot úgy kell értelmezni, hogy része a 492/2011 rendelet 10. cikkében foglalt „feltételeknek, mert ennek hiánya a jogalkotó által részére biztosított jogtól fosztaná meg e gyermeket.(54)

75.      Ez az értelmezés tehát biztosítja a 492/2011 rendelet 10. cikkének hatékony érvényesülését, amint azt a Bíróság ítélkezési gyakorlata megköveteli. Úgy tűnik, emellett teljes mértékben összhangban van e rendelet eredeti céljával, vagyis a munkavállalók szabad mozgásának biztosításával. Melyik munkavállaló hagyná el ugyanis a származási országát, törekedne arra, hogy a lehető legjobban beilleszkedjen – gazdaságilag is – a fogadó tagállam társadalmába, és ott iskoláztassa a gyermekeit, ha tudná, hogy helyzetének kedvezőtlen alakulása esetén nem számíthatna az őt fogadó tagállam szolidaritására, szükségszerűen vissza kell majd térnie származási országába, és gyermekeit ki kell szakítania abból az oktatási és nyelvi rendszerből, amelybe addigra beilleszkedtek? Emellett úgy tűnik, hogy ez az értelmezés összhangban van a Bíróság azon ítélkezési gyakorlatával, amely a gyermekek és a felügyeletüket gyakorló szülő tartózkodási jogát kivonja a gazdasági önállóságra vonatkozó feltétel teljesítése alól.(55)

76.      A korábban hivatkozottakkal(56) azonos okok miatt álláspontom szerint nem indokolható az SBG II 7. §-a (1) bekezdése második mondata 2. pontjának c) alpontja által bevezetett hátrányos megkülönböztetés.

77.      Az elemzés e szakaszában tehát úgy vélem, hogy a 492/2011 rendelet 10. cikkét úgy kell értelmezni, hogy el kell ismerni a 492/2011 rendelet 10. cikke alapján tartózkodási joggal rendelkező gyermekek, valamint az e gyermekek tényleges felügyeletét ellátó szülő számára az alapvető szociális védelmi juttatásokhoz való hozzáférés jogát.

3.      Kiegészítő megjegyzések

78.      Véleményem szerint tehát a jelen ügy elbírálásához vezető elsődleges utat az a fenti elemzés jelenti, amely a 492/2011 rendelet 10. cikkét helyezi az e célból alkalmazott érvelés középpontjába. Mindazonáltal a teljesség érdekében hozzátennék még néhány, elsősorban a 883/2004 rendeletre, majd másodsorban az EUMSZ 18. cikkre vonatkozó mérlegelési szempontot. Mivel azonban ezeket a szempontokat csak másodlagosan terjesztem elő, ez az elemzés szükségképpen rövidebb lesz.

79.      A 883/2004 rendeletet illetően már láthattuk, hogy a szóban forgó alapszintű szociális védelmi juttatások az említett rendelet hatálya alá tartoznak, és annak 4. cikke – eltérő rendelkezés hiányában – egyenlő bánásmódhoz való jogot biztosít azon személyek számára, akikre a rendelet vonatkozik, Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés szövegéből következik, hogy JD-t a 883/2004 rendelet 3. cikkének (1) bekezdése értelmében a fogadó tagállam szociális biztonsági vagy családi ellátási rendszerében biztosítottnak kell tekinteni. Noha a tagállamok jogalkotóinak kell meghatározniuk az alapügyben szereplőhöz hasonló ellátások nyújtására vonatkozó érdemi feltételeket,(57) ennek során a tagállamok kötelesek azonban tiszteletben tartani az egyenlő bánásmód elvét A Bíróság már elismerte, hogy a tagállamok dönthetnek úgy, hogy kizárólag azon uniós polgárok részére nyújtanak szociális ellátásokat, akik megfelelnek a tartózkodásra vonatkozóan a 2004/38 irányelvben foglalt feltételeknek,(58) és hogy e tagállamok kizárhatják az uniós polgárokat a nyújtott ellátások kedvezményéből a fogadó tagállamban való tartózkodás első három hónapjában, vagy azon polgárokat, akiknek a tartózkodása kizárólag a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontján alapul. Még ha feltételezzük is, hogy ebből az ítélkezési gyakorlatból arra lehet következtetni, hogy törekedni kell a 883/2004 rendelet 4. cikkének a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésével való összhangjára abban az értelemben, hogy ez utóbbi rendelkezés hatékony érvényesülése szükségessé teszi az előbbi korlátozását, e rendelkezések ilyen módon történő értelmezésének semmi esetre sincs helye olyan esetben, mint JD esete, amelyben a tartózkodási jog már nem, vagy nem kizárólag a 2004/38 irányelven, hanem a 492/2011 rendelet 10. cikkén alapul. Az olyan különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokhoz való hozzáférést illetően, mint az alapszintű szociális ellátások, az egyenlő bánásmód tehát a JD-hez hasonló olyan uniós polgár esetében is alapítható a 883/2004 rendelet 4. cikkére, aki egyébként a 492/2011 rendelet 10. cikke alapján rendelkezik tartózkodási joggal.

80.      Végül, mivel úgy ítéltem meg, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdéseket az EUMSZ 18. cikkben általánosan megfogalmazott hátrányos megkülönböztetés tilalmának egyedi megjelenési formáját tartalmazó 492/2011 rendelet értelmezésével lehet megválaszolni, következésképpen az EUMSZ 18. cikk önálló elemzését nem látom szükségesnek.(59)

IV.    Végkövetkeztetés

81.      A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Landessozialgericht Nordrhein-Westfalen (Észak-Rajna–Vesztfália tartományi szociális ügyek felsőbírósága, Németország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket a következőképpen válaszolja meg:

1)      Az olyan alapszintű szociális védelmi juttatások, mint amelyekről az alapügyben szó van, a munkavállalók Unión belüli szabad mozgásáról szóló, 2011. április 5-i 492/2011/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 7. cikkének (2) bekezdése értelmében vett szociális kedvezményeknek minősülnek.

2)      Az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29-i 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 24. cikkének nem az a célja, hogy az egyenlő bánásmód elvének olyan uniós polgárra történő alkalmazásának kérdését szabályozza, aki a 492/2011 rendelet 10. cikke alapján rendelkezik tartózkodási joggal.

3)       A 492/2011 rendelet 7. cikkének (2) bekezdését és 10. cikkét úgy kell értelmezni, hogy el kell ismerni a szociális kedvezményekkel – így az alapszintű szociális védelmi juttatásokkal – kapcsolatos egyenlő bánásmódhoz való jogot az olyan egykori migráns munkavállaló esetén, akinek gyermekei a fogadó tagállamban folytatják kötelező iskolai tanulmányaikat, és az említett rendelet 10. cikke alapján tartózkodási joggal rendelkeznek.

4)      A 492/2011 rendelet 10. cikkét úgy kell értelmezni, hogy el kell ismerni az említett 10. cikk alapján tartózkodási joggal rendelkező gyermekek, valamint az e gyermekek tényleges felügyeletét ellátó szülő számára az alapvető szociális védelmi juttatásokhoz való hozzáférés jogát.

1      Eredeti nyelv: francia.

2      HL 2004. L 158., 77. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 46.o.; helyesbítés: HL 2009. L 274., 47. o.

3      A továbbiakban: 883/2004 rendelet.

4      HL 2011. L 141., 1. o.

5      2014. december 2-i változat (BGBI. I, 1922. o.).

6      Az iratokból kitűnik, hogy ezt az ellátást JD részére a lányai után 2015. október 1-jétől addig az időpontig folyósítják, amikor gyermekei betöltik a 12. életévüket.

7      A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben a 2014. november 11-i Dano ítéletre (C-333/13, EU:C:2014:2358), a 2015. szeptember 15-i Alimanovic ítéletre (C-67/14, EU:C:2015:597), valamint a 2016. február 25-i García-Nieto és társai ítéletre (C-299/14, EU:C:2016:114) hivatkozik.

8      A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben a 2014. november 11-i Dano ítéletre (C-333/13, EU:C:2014:2358), a 2015. szeptember 15-i Alimanovic ítéletre (C-67/14, E:C:2015:597), valamint a 2016. február 25-i García-Nieto és társai ítéletre (C-299/14, EU:C:2016:114) hivatkozik.

9      Amint arra a Bíróság a 2014. november 11-i Dano ítéletében (C-333/13, EU:C:2014:2358), a 2015. szeptember 15-i Alimanovic ítéletben (C-67/14, EU:C:2015:597), valamint a 2016. február 25-i García-Nieto és társai ítéletében (C-299/14, EU:C:2016:114) emlékeztetett.

10      2015. szeptember 15-i ítélet (C-67/14, EU:C:2015:597).

11      2015. szeptember 15-i ítélet (C-67/14, EU:C:2015:597).

12      A kérdést előterjesztő bíróság itt a 2010. február 23-i Ibrahim és Secretary of State for the Home Department ítéletre (C-310/08, EU:C:2010:80) és a Teixeira ítéletre (C-480/08, EU:C:2010:83) hivatkozik.

13      Lásd: 2015. szeptember 15-i Alimanovic ítélet (C-67/14, EU:C:2015:597, 43. pont).

14      Lásd: 2015. szeptember 15-i Alimanovic ítélet (C-67/14, EU:C:2015:597, 44. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

15      Lásd: 2015. szeptember 15-i Alimanovic ítélet (C-67/14, EU:C:2015:597, 45. pont).

16      2019. december 18-i Generálny riaditeľ Sociálnej poisťovne Bratislava és társai ítélet (C-447/18, EU:C:2019:1098, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

17      A német kormány nem foglalt állást a kérdésben, de nem is zárta ki az ilyen minősítést.

18      A munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15-i tanácsi rendelet (HL 1968. L 257., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 15. o.).

19      Lásd: 1985. március 27-i Hoeckx ítélet (249/83, EU:C:1985:139), amelyet megismételt a 2001. szeptember 20-i Grzelczyk ítélet (C-184/99, EU:C:2001:458) 27. pontja.

20      A különböző intézkedéseknek a 492/2011 rendelet 7. cikke (2) bekezdése értelmében vett szociális kedvezményként történő, különösen integrációs funkciójukat hangsúlyozó Bíróság általi minősítésére lásd: 2019. december 18-i Generálny riaditeľ Sociálnej poisťovne Bratislava és társai ítélet (C-447/18, EU:C:2019:1098, 48. pont).

21      A 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontja értelmében.

22      2015. szeptember 15-i ítélet (C-67/14, EU:C:2015:597).

23      2012. október 4-i Bizottság kontra Ausztria ítélet (C-75/11, EU:C:2012:605, 54. pont).

24      2015. szeptember 15-i ítélet (C-67/14, EU:C:2015:597).

25      Ezt egyébként megerősíti a 41. pont, amely csupán felidézi az előzetes döntéshozatalra a Bírósághoz akkor előterjesztett második és harmadik kérdést, és amely ezáltal nem tartozik azon minősítés körébe, amelyet a Bíróság a 2015. szeptember 15-i Alimanovic ítélet (C-67/14, EU:C:2015:597) 42–46. pontjában szolgáltatásokra vonatkozóan végzett.

26      2015. szeptember 15-i ítélet (C-67/14, EU:C:2015:597).

27      Lásd: Wathelet főtanácsnok Alimanovic ügyre vonatkozó indítványa (C-67/14, EU:C:2015:210, 117–122. pont).

28      2015. szeptember 15-i ítélet (C-67/14, EU:C:2015:597).

29      Lásd: a 2015. szeptember 15-i Alimanovic ítélet (C-67/14, EU:C:2015:597, 38. pont).

30      2015. szeptember 15-i ítélet (C-67/14, EU:C:2015:597).

31      Mivel a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdése ezt kifejezetten kizárja.

32      Lásd: a 2015. szeptember 15-i Alimanovic ítélet (C-67/14, EU:C:2015:597, 49. pont). Lásd még: ezen ítélet 53. pontja.

33      E tekintetben megjegyzem, hogy a 2015. szeptember 15-i Alimanovic ítéletben (C-67/14, EU:C:2015:597) a Bíróság megállapította, hogy „ami [a] szociális segítségnyújtási ellátásokhoz való hozzáférést illeti, valamely uniós polgár a 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdése alapján csak akkor tarthat igényt a fogadó tagállam állampolgárainak járóval egyenlő bánásmódra, ha a fogadó tagállam területén való tartózkodása megfelel a 2004/38 irányelv feltételeinek” (kiemelés tőlem). Mivel a 492/2011 rendelet 10. cikkén alapuló tartózkodási jog éppen e feltételek teljesítését kerüli el, a 2004/38 irányelv 24. cikke nem az a rendelkezés, amelynek fényében a JD-t megillető egyenlő bánásmód kérdése megvizsgálható.

34      Az alábbi elemzésben egyébként megkülönböztetés nélkül használom az egyik és a másik rendeletre való hivatkozásokat.

35      2002. szeptember 17-i Baumbast és R. ítélet (C-413/99, EU:C:2002:493, 50. pont).

36      Lásd: 2002. szeptember 17-i Baumbast és R ítélet (C-413/99, EU:C:2002:493, 51. pont); 2010. február 23-i Ibrahim és Secretary of State for the Home Department ítélet (C-310/08, EU:C:2010:80, 43. pont).

37      Lásd: 2002. szeptember 17-i Baumbast és R ítélet (C-413/99, EU:C:2002:493, 56. és 57. pont).

38      Lásd: 2002. szeptember 17-i Baumbast és R ítélet (C-413/99, EU:C:2002:493, 63. pont).

39      Lásd: 2002. szeptember 17-i Baumbast és R ítélet (C-413/99, EU:C:2002:493, 63. pont).

40      Lásd: 2002. szeptember 17 i Baumbast és R ítélet (C 413/99, EU:C:2002:493, 63. pont).

41      Lásd: 2010. február 23-i Teixeira ítélet (C-480/08, EU:C:2010:83, 49. pont). A tartózkodási jog önálló jellegét illetően lásd: 2010. február 23-i Ibrahim és Secretary of State for the Home Department ítélet (C-310/08, EU:C:2010:80, 35., 40. és 41.pont); 2010. február 23-i Teixeira ítélet (C-480/08, EU:C:2010:83, 46. pont).

42      2002. szeptember 17-i Baumbast és R ítélet (C-413/99, EU:C:2002:493, 71. pont); 2010. február 23-i Ibrahim és Secretary of State for the Home Department ítélet (C-310/08, EU:C:2010:80, 30. pont).

43      1950. november 4-én Rómában aláírt egyezmény.

44      2002. szeptember 17-i Baumbast és R ítélet (C-413/99, EU:C:2002:493, 73. pont).

45      Lásd: 2002. szeptember 17-i Baumbast és R ítélet (C-413/99, EU:C:2002:493, 74. pont).

46      Lásd: 2002. szeptember 17-i Baumbast és R ítélet (C-413/99, EU:C:2002:493, 75. pont).

47      2010. február 23-i Ibrahim és Secretary of State for the Home Department ítélet (C-310/08, EU:C:2010:80, 50. pont). Kiemelés tőlem.

48      Lásd: 2010. február 23-i Ibrahim és Secretary of State for the Home Department ítélet (C-310/08, EU:C:2010:80, 52. és 53. pont). A gyermekek helyzetével kapcsolatban a Bíróság már megállapította, hogy a migráns munkavállalók gyermekeinek az 1612/68 rendelet értelmében vett jogállása „különösképpen maga után vonja a tanulmányok folytatásához az ilyen gyermekeknek a fogadó tagállam társadalmába való beilleszkedésének érdekében nyújtott állami támogatásokban való részesülése szükségességének uniós jog általi elismerését, és ez a követelmény még inkább fennáll olyan esetekben, amikor a hivatkozott rendelet rendelkezéseinek kedvezményezettjei olyan tanulók, akik még iskolakötelezettségüket megelőzően érkeztek meg e tagállamba”. (1989. március 15-i Echternach et Moritz ítélet [389/87 és 390/87, EU:C:1989:130, 35. pont], amelyet átvett a 2010. február 23-i Ibrahim és Secretary of State for the Home Department ítélet [C-310/08, EU:C:2010:80] 54. pontja).

49      Megjegyzem, hogy e rendelkezés szövege a munkanélküliség időtartamának vonatkozásában nem korlátozza kifejezetten az egyenlő bánásmódhoz való jogot.

50      Lásd többek között: 2004. március 23-i Collins ítélet (C-138/02, EU:C:2004:172, 31. pont).

51      E tekintetben itt hangsúlyozni szeretném, hogy JD és két lánya helyzete minden szempontból különbözik a Dano ügy felperesének helyzetétől (2014. november 11-i ítélet [C-333/13, EU:C:2014:2358)], amelyben a Bíróság megállapította, hogy tagállamok a 2004/38 irányelv alapján megtagadhatják „a szociális ellátások nyújtását a gazdaságilag inaktív olyan uniós polgárok esetében, akik kizárólag azzal a céllal gyakorolják szabad mozgáshoz való jogukat, hogy szociális segélyben részesüljenek valamely másik tagállamban, noha nem rendelkeznek elegendő forrásokkal ahhoz, hogy tartózkodási jog illesse meg őket” (2014. november 11-i Dano ítélet [C-333/13, EU:C:2014:2358, 78. pont); kiemelés tőlem], Amint azt a Bizottság a jelen ügyben kiemelte, nem vethető fel csalással vagy joggal való visszaéléssel kapcsolatos kifogás JD-vel szemben, aki a szabad mozgáshoz való jogával sem kizárólag abból a célból élt, hogy a szóban forgó ellátásokból részesüljön.

52      Lásd analógia útján: 2016. december 14-i Bragança Linares Verruga és társai ítélet (C-238/15, EU:C:2016:949).

53      Kiemelés tőlem.

54      A jelen indítvány 55. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlat.

55      Az ettől eltérő döntés ugyanis hallgatólagosan az oktatáshoz való jog tényleges gyakorlására vonatkozóan a gazdasági önállóság feltételének bevezetését eredményezné.

56      Lásd: a jelen indítvány 67. pontja.

57      Lásd: 2013. szeptember 19-i Brey ítélet (C-140/12, EU:C:2013:565, 41. pont); 2014. november 11-i Dano ítélet (C-333/13, EU:C:2014:2358, 83. pont).

58      Lásd: 2014. november 11-i Dano ítélet (C-333/13, EU:C:2014:2358, 83. pont); 2016. február 25-i García-Nieto és társai ítélet (C-299/14, EU:C:2016:114, 52. pont).

59      A kérdést előterjesztő bíróság egyébként nem tett fel kizárólag az EUMSZ 18. cikkel kapcsolatos kérdéseket. E cikk elemzésére csak abban az esetben lenne szükség, ha a Bíróság úgy ítélné meg, hogy JD nem tartozik a 2004/38 irányelv 24. cikkének hatálya alá, és a munkavállalói jogállás hiánya miatt a 492/2011 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése értelmében nem vonatkozik rá az egyenlő bánásmód elve sem, továbbá nem illeti meg közvetlen, vagy közvetett védelem sem a 492/2011 rendelet 10. cikkéből eredő alapszintű szociális juttatásokhoz való hozzáféréssel kapcsolatos bármely hátrányos megkülönböztetéssel szemben. JD számára már csak az a lehetőség maradna, hogy a fogadó tagállamban jogszerűen tartózkodó, gazdaságilag inaktív uniós polgári jogállására hivatkozzon, és alapszintű szociális védelmi juttatásokat igényeljen. Egy ilyen eset így a 2004. szeptember 7-i Trojani ítélet (C-456/02, EU:C:2004:488) alapjául szolgáló ügyhöz hasonlítana.